Szeretem a köveket. Úgy általában. Szeretem, mert szépek, mert titkaik vannak, amit vagy feltárnak előttünk, vagy örökre a sajátjuk marad. Vagy megmutatják titkaikat egy geológus kalapácsának ütése nyomán, vagy idők végezetéig magukba zárják.

Lehetséges, hogy azon is rajta van a sziklák hangja, ám nem arra gondolok, ahogy a hullámok nekiverődnek, hanem valami rejtett, általunk nem hallható frekvencián szólal meg, zsörtölődik, a víz időtlen idők óta tartó ostroma miatt, vagy lehet, hogy nem is háborog, mert már összeszoktak ők ketten, a tengerrel,  mint egy idős házaspár, akik nem tudnak egymás nélkül létezni, és ha egyikük elpusztul a másik sem éli túl?

máln@bácsi

Ez is régi darab már, csak ez meg torzó volt, most fejeztem be:

Lidokain 

Ül az ember face to face a családdal, hogy Arany János szeme is könnybe lábadna, oszt egyszer csak azt érzi, hogy valami kemény került a mindennapi párizsiba.

Aki parizert vacsorál, az inkább ne firtassa, hogy miket raknak bele, de hogy már csontdarab is napvilágra bukkan estebédkor, az már a pofátlanság határát sikálja.

Ahogy előreirányítom, majd kibányászom a számból az ominózus darabot, odatéved a nyelvem a bal felső négyeshez, rögtön érzem, hogy kivételesen nem a töltelékáruba darált kutyakaja maradvány a bűnös, hanem, bíz itten folytonossági hiány támadt, mindaddig épnek hitt rágószervemen.

Riadtan a tükör elé vonulok, s még a meglehetősen rövid távolság alatt is reménykedek, hogy talán mégse, csak valami elvásta a fogam, azért az éles szél, a nyelvnek szokatlan forma a szájüregben.

A nyers valóság azonban háttérbe rúg minden reményt, jókora darab hibádzik fogamról, igaz, hogy belülről, de pont akkora, pont olyan a hiány, mint az ujjaim között lapuló töredék. Akár vissza is illeszthetném Kis esti fog-puzzle. Fájni nem fáj, lehet, hogy mégsem akkora a baj, mint első látásra.

A család sajnálkozik, eközben heveny lelkiismeret furdalással vegyes számvetés, mikor is nézett bele utoljára fogorvos az arcomba. Még alig öt éve mondta, hogy erősek a fogaim, mármint azok, amik még meg voltak, és tessék máris itt a baj. Erős fogadkozás, héten nem érek rá, de jövő héten mindenképpen elmegyek a fogászatra, lehetőleg valami ismerőshöz. De ha jövő héten nem, akkor utána mindenképpen. Vagy azután.

Aztán mivel valóban nem fáj, csak ha ráharapok, mindig halasztódik a vizit egy álló éven át, mindaddig, amíg nemrég furcsa alakzatot észleltem az ínyemen a rossz fogam magasságában. Ráadásul, a legkisebb nyomásra is fájt.

Újfent a tükör elé vonulva és analizálva a fennálló helyzetet, rémülten láttam, hogy nem más, mint egy jókora gennyes dudor alakította át belülről az ínyemet.

A látvány kétséget sem hagyott afelől, hogy kisvártatva idegen kezek fognak, nem éppen bizalomgerjesztő alakú és rendeltetésű műszerekkel matatni a fejemben, és ez a tudat, cseppet sem megnyugtató. Apró, alig érezhető kis nyomás gyomortájékon, mely a későbbiekben egyre fokozódik.

Valamelyest enyhít a helyzeten az akut enkézzel való beavatkozás, mely egy svédcseppbe mártott fültisztítóval való ecsetelésben teljesedik ki. Néhány nap után lappanni kezdett a duzzanat, ám meg nem szűnt. Közben elejtettem néhány szót barátomnak és az ő kedvesének állapotomról, ki éppen fogdoktor, és akinek egy, a rágószervemre vetett felületes pillantás után sem sikerült még átmeneti időre sem a nirvána állapotába taszajtani azzal a kijelentésével, hogy egy gyökérkezeléssel, tán menthető még, az időközben enyhe szürkés színt felvett agyar.

Hezitálásomat látva, Józsi ismerősöm egy napon azzal várt, hogy akkor tán látogatnánk meg kedvesét, ki néhány településsel odébb praktizál és így velem együtt kettő darab legyet csaphatna agyon egy csapásra, mivel az ő, azaz Józsi fogsora is restaurálásra szorult.

Némi önmarcangolás után felkerekedtünk, aztán a vonatról leszállva, elsődleges célobjektumként a helyi lakosság alkoholfogyasztási szokásainak kielégítésére szakosodott egység felderítését javasoltam, némi tudatmódosító magamhoz vétele céljából, amúgy sem acélos lelkem megerősítése végett, s mivel ellenvetés nem érkezett, a szót tett követte.

A kocsma funcionalitását szó nem érhette, és Fábry is bőven csemegézhetett volna benne egy dizájn center erejéig, én azonban nem vesztegettem időmet az alkalmazott vendéglátóipari berendezési szokások elemzésére, valamint annak kis létszámú ám annál aktívabb vendégeire, hanem lesóhajtottam egy falatka vodkát, majd hogy ne unatkozzon, utána gyömöszöltem egy másikat, ami határozottan jobban esett az elsőnél és isten a tanúm egyre jobban éreztem magam. Kezdtem felfedezni, az imént még jó esetben is közömbösnek tetsző arcokon bizonyos rokonszenves vonásokat, az amúgy nem túl mutatós csaposnő is kezdett vonzóbbá válni és arra a következtetésre jutottam, hogy sokkal kellemesebben el tudnánk múlatni itt időnket, mint egy orvosi rendelőben. Ráadásul itt még az ember szájába se nyúlkálnak mindenféle hideg vasakkal, azzal az eltökélt szándékkal, hogy erőszakkal kiemeljenek az ember arcából egy darabot.

Maradásunkra tett félszeg javaslatom, nem aratott zajos tetszést társamnál, így folytattuk utunkat, s kisvártatva megérkeztünk az itt élők egészségét karbantartó épülethez, hol is némi várakozás után bejutottunk a rendelőbe, ahol már kiélesített eszközökkel várt ránk Annamari, ezúttal az ítéletvégrehajtó szerepében.

Először magam ültem a székbe, miután kiderült, hogy beszariságomnak köszönhetően szóba sem jöhet már a gyökérkezelés, hanem meg kell válnom a fogtól. Erőst masszálva a fotőly karfáját vártam az inekciót, mi ínyembe lesz döfve, belekalkulálva a kötelezően velejáró fájdalmakat is. (Elhatároztam, ha az ég a földdel összeszakad, akkor sem harapom meg Annamari kezét.) Tátottam a szám és vártam, hogy fájjon, amikor szóltak, hogy kiszállhatok. Életemben nem szúrtak még belém soha úgy tűt, hogy ne fájt volna, pláne az ínyembe úgy tűnik most érkezett el az ideje, hogy kiérdemeljem.

Kivonultunk a váróba zsibbadni, s hogy közbe se unatkozzam, meg hogy kicsit felvidítson, Józsi elmesélte, hogyan húzták ki a H. Laci fogát az orrán keresztül.

A dolgok fényes jövőjét ilyeténképpen elém vetítve, vonultam be és ültem be a már meghitten ismerős székbe, s amennyire parafára emlékeztető szám engedte, még viccelődtem is keveset. Aztán később már nem találtam annyira mulatságosnak a dolgot. Tulajdonképpen jószerivel csak arra koncentráltam, hogy túléljem az aktust.

Maga a húzás szót sem érdekelt, a fog pillanat alatt napvilágra, majd egy darab gézbe került, ám ami utána jött ahhoz képest a Láncfűrészes gyilkos című horror, zsenge gyerekmese. Nem untatnám a részletekkel az olvasót, meg aztán elég hamar fellocsoltak, abból a hányingerrel vegyes félájult állapotomból, amibe az állkapcsomban egy kampósvégű szerszámmal való bányászat taszajtott. A színem, amely a helyszínen tartózkodó tanúk későbbi beszámolója szerint a meszelt fal és a halottsápadt sajátos elegye volt hamar visszatért.

A sebbe tömött iszonyú ízű lórúgás mennyiségű gyógyszerrel átitatott tampon megtette a hatását, mert fájni később sem fájt, viszont oly büdös voltam, hogy még egy nap múltán is csak tisztes távolságban lehetett megmaradni a társaságomban. Ha ez a sokkhatás gyerekkoromban ér, tán anyám is csak csúzlival tudott volna etetni, a számból áradó fertelmes szag mián.

Hadházi Laci úgy fuvarolt haza, hogy végig cúgba ültünk a kocsijában, különben ájulásból bekövetkezett balesetből kifolyólag jöhettek volna minket helyszínelni rendőrék. Meglehetősen kókadtan értem haza de érdekes módon valahogy nem kívántam enni, sőt még másnap, ébredés után sem az volt a primer szándék, hogy valamilyen szilárd táplálék orális úton történő  magamhoz vételével múlassam a reggeli órákat. Hanem. Bár Annamarinak hála a lóadagnyi gyógyszer megtette, mit tenni kellett, azaz fájdalomcsillapított derekasan, ám a gyomromból felkérezkedő szag minden addigi, a büdös szájszag definíciójáról alkotott mércém felülvizsgálatát követelte.

S bár, halálmegvető bátorsággal bémentem dolgozni s a buszon mivel beközlekedtem igyekeztem a lehető legkevesebbszer levegőt venni és emberektől lehető legtávolabb helyezkedni ami egy józsai tömegközlekedési viszonylaton meglehetősen nehézkes, lett légyen bár az ötnegyvenes hajnali járat.

Az óvodában is hol munkámat egyébként végezni szokom, igyekeztem az interperszonális kapcsolatokat minimálisra redukálni, ám az éhség és a továbbra is masszív szag olyannyira aláásta amúgy sem acélos tartásomat, hogy egy adott pillanatban úgy éreztem most jött el az a pillanat, amikor nagyon nagy sebességgel meg kell közelítenem a munkahely legkisebb és egyszerűen bútorozott helyiségét, hogy minden fájdalmamat belekiáltsam a nagy fehér mikrofonba, némi szilárd anyag kíséretében. Térdet is hajtottam az adott objektumban, ám a sors kegyes volt és nem történt semmi, minek történnie kellett volna, és néhány hangos fonéma után mely csak b bötűt és két darab magánhangzókat tartalmazott, visszavonultam szerény kis öltözőmbe.

Itt aztán, ahogy kell, rendesen el is kapott egy szigorú szédülés és ezzel egyidőben minden vér kiszállt a fejemből, amit igyekeztem azzal kivédeni hogy rögvest a padlóra feküdtem lábamat pedig az egyébként ülésre használt bútorra köznapi néven székre tettem és ebben a pozícióban vártam sorsom jobbra fordulását.

Így talált rám a szomszéd kazánhelyiség kezelője, aki napi látogatását ejtette meg szolgálati helyén. Hogy milyen céllal nyitott rám, tán már sohse fog kiderülni, mindenesetre láttam rajta, megvan a véleménye a közalkalmazottak munkamoráljáról, amin gyengécske magyarázatom csak rontott.

Hát ennyi volt a nagy kaland, közreadtam mindenki okulására és épülésére.

Ja, és azóta se voltam fogorvosnál.

máln@bácsi

Jus Málnaensis  

Hirdetés 

Jesus coming in for the kill

(Lifes Addiction) 

Sok mindentől kívánna időnként megválni az emberek tetemes hányada, s ha eget kér a dolog, ennek hangot is ad. Számos, szerteágazó lehetőség kínálkozik, arra, hogy közzétegye fölös dolgainak listáját. Számolatlan jelennek meg mindenféle hirdetési újságok, az emberek nem győzik olvasni a minduntalan szemük elé kerülő mindenféle hirdetményt.

Ez alkalommal kivételesen ne akarjunk a teljességre törekedni, hisz oly színes a paletta, hogy alighanem beletörne bicskánk a hirdetések válfajának gazdag választékába. (Még akkor is úgy van, ha ez egy kiváló képzavar!)

Maszatoljuk magunkat ezúttal csak egyetlen színnel, azzal, amit ezúttal önkényesen lenyúltam, azzal, amivel jár-keltemben, nap, mint naponta szembesülök, azaz a kerítésekre, kapukra kiszegezett, buszmegállókban kiragasztott és még ki tudja hol fel nem lelhető, ékeskedő vagy éppen környezetét éktelenítő falragaszok, tacepaók világával, kvázi szubkultúrájával.

Már maga az alapanyag elemzése mellett sem csusszanhatunk el felelőtlenül, amikre maguk a hirdetmények íródnak, hisz annyira gazdag a skála, hogy vétek lenne valamiféle betekintés nélkül tovahaladnunk.

A legkézenfekvőbb természetesen a minden háztartásban található papírnemüre való felvezetés, ám a dolog szépséghibája abban az egyszerű tényben rejtezik, hogy a papír, mint olyan, bizony nehezen áll ellen a természet szeszélyeinek, szélnek, napnak, csapadéknak, ergo egy morcosabb időjárás esetén a hirdetés tiszavirág életű lesz, játszi szél tépi le biztosnak hitt alapjairól, eső veri, nap szíja ki színét, válik halvány, olvashatatlan hieroglifává, azaz célját messze nem éri el, sőt az áru eladatlan marad, és míg a tulaj abban a hitben ringatózik odahaza, hogy potenciális ügyfelek tömkelege igyekszik felé egy remek tranzakció reményében, addig a fecnit sáros cipők tiporják sárba. Persze az sem mindegy, hogy millen módszerrel rakja fel az ember, mert a rajzszöges módszer például sokkal tartósabb, mint a jóval olcsóbb, szigszalagos, teknokolos avagy cellukszos kivitelezés, ám néha elgáncsolja a rajzszöggel való végrehajtást, ha például a kiszemelt objektum mondjuk egy beton villanypózna. Ilyenkor a hirdetni vágyó tehetetlenül tárja szét karjait és minden jó szándéka ellenére kénytelen az olcsóbb verzió mellett maradni.

Aztán ha valaki úgy gondolja, hogy ne csak mulandóság olvassa, akkor valami szilárdabb anyagra viszi fel kinyilatkoztatását. Ilyenkor kerül elő a valamire-majd-csak-jó-lesz elv alapján évekig rakosgatott, horpadt bádoglemez, farostlap, építkezési deszkamaradék.

A maradandóság szűkre szabott határain belülre szánt hirdetmény így már jóval hatékonyabban ellenállást képes kifejteni az elemekkel szemben. Aki végképp tutira akar menni, egész közleményét nylon fedlappal gyógyítja körbe, ami csak látszólag nyújt kizárólagos biztonságot, valójában kicsit rizikós ez a konstrukció, mert a legcsekélyebb lyuk is belső párásodást okozhat elő a fólián, s válik, ezáltal megest olvashatatlanná alatta az eladásra szánt készlet lajstroma, enmaga vonatát siklatva ki ezáltal az, aki nem jár el elég körültekintően korunk egyébként szerfölött jelentős találmányának, a polivinilkloridnak felapplikálásával.

A bádoglemezes eljárás manapság már kevésbé dívik mint a rohanó világ által ránk tukmált filctoll-papírlap kombináció, vagy a pécén kiprintelt változat, pedig páratlan előnye a speed verziókkal szemben, hogy szinte az örökkévalóságig fennmaradhat, ha kicsivel több időt szánunk arra, hogy mondandónkat eme üzenethordozón adjuk a világ tudtára. Az általában fehérrel lealapozott cca. hússzor harmincas, sarkain a rögzítésre szánt dróthuzal számára megfelelő méretűre perforált lyukakkal ellátott alulemezre, kerítésfestésből kimaradt fekete zománccal kalligrafálható a meszidzs. Hatása nem marad el, az autentikumra hajlamos szemet rögvest magához vonja, és el sem engedi, amíg az, az utolsó betűig végig nem böngészte.

És akkor most érkeztünk el a lényeghez, a tartalomhoz, mint olyanhoz, ám mielőtt fejest ugranánk bele, ejtsünk némi szókat előtte a grammatika létéről, azaz inkább hiányáról. Nem tudom, hogy a környéken, hol lakom mekkora az egy négyzetméterre eső nyelvészi lefedettség, mindenesetre a hirdetések nyelvezetét vizslatva meglehetősen csekélyke lehet, avagy ha mégis nagyobb az átlagosnál, akkor máris levonhatjuk a konklúziót, miszerint a nyelvtannal behatóbban foglalkozó állampolgárok hirdetési mutatója jóval az átlag alatt marad. Vagyis csak léteznek errefelé, ám létük nem jelenik meg, a köz számára is látható írott formában.

Csak ez a tény lehet magyarázata annak, hogy megannyi lokális nyelvújítási megoldással találkozunk.

Ha figyelmesen böngésszük a közszemlére kitett feliratokat, gyakorta találkozhatunk „szallonával, mosogató tárcával, szőllővel” és még ki tudja hányféle érdekes, az akadémiai helyesírást zsigerből elvető szófordulattal.

Nem akármilyen élményeket kínál, ha a hirdetések tartalmát vesszük górcső alá. Igen sokrétű a felkínált árú nyilvánosságra hozatala. Van ki egészen szűkszavúan, lényegre törően fogalmazza meg mondanivalóját, nincs mellébeszélés, szigorúan a tárgyhoz kötődik, pláne akkor, ha csupán egyfajta áruban utazik az illető. Mondjuk ennyi: Tojás kapható. Itt aztán a lecsupaszított tényen kívül mást nem talál az érdeklődő, nem kell életrajzi regényt végigböngésznie, ha tojásra vágy, tojást kap. Tényszerű és szűkszavú a hirdetmény, kicsit fukarnak tűnhet a szavakkal való takarékoskodás, ám vagy nem a szavak embere a tojástulajdonos, avagy a funkcionalitás elkötelezett híveként nyilvánul meg, önmagát csak annyira adja ki, amennyire érdeke engedi és megkívánja.

Vannak kvázi információ gazdák, akik valóságos lajstromot tesznek közszemlére, amiben kedvére tobzódhat az utca eme sajátságos irodalmát majszoló olvasó. Itt aztán minden megtalálható, mi szem-szájnak ingere a műanyaghordón keresztül, a savanyú káposztán, konyhai edényeken és fekete-fehér Orionon keresztül a gyermekjárókán át, a betontörmelékkel bezárólag. Sokan talán valamely hozzátartozójuk halálával jutnak felesleges dolgok garmadájához, amit igyekszenek pénzzé tenni, emígyen próbálva a felkínált dolgokban szűkölködőket vágyaik tárgyaihoz juttatni, és nem mellékesen magukat is csekélyke haszonhoz segíteni.

Ha ráérő időnkben valamilyen toplistát kívánnánk felállítani, alighanem az Ez a ház eladó, és a Választási malac eladó szlogenek vetekedhetnének a dobogó legfelső fokáért. Befutó lehetne még a fentebb már említett tojáskínálat, ami azért nem juthat soha az élre, mert a természet és a tyúkok szeszélye folytán, csupán szezonális cikként jöhet szóba. Sajnálatos módon a régió eme részét is elérte a disznó-recesszió, így lehetséges, hogy jelentős túlkínálat van sertésállatból, azaz, több itten a disznó, mint az eszkimó.

Néhányan, szinte biztos kudarcra ítélt közleményben teszik közzé, miszerint, x hetes kiscicák ingyen elvihetők, a csalafintábbja még odabiggyeszti, hogy kizárólag állatszeretőknek, mintha ez által nagyobb kereslet lenne a skaccok iránt, pedig. Ha az imént a disznókkal kapcsolatban dömpinget emlegettük, akkor a macskákból valóságos permanens túltermelési válság van, fényes bizonyítékaként a helyi macskapopuláció hormonális csúcsrajáratásából egyenesen következő féktelen szaporodási ösztönének. A rutinosabb macskások már ki sem írják a macsek felesleget, kár a papírért, inkább rezignáltan veszik tudomásul a háztáji gyarapodást, avagy csírájában elejét veszik mindenféle tranzakciónak, és sajátkezüleg gondoskodnak arról, hogy a ház körül nem burjánzon túl a nyávogó népség. Ne akarjuk tudni, hogy mily módszerekkel!

Valamiféle íratlan szabály szerint limitálva van a felkínált állatok mérete, mert a fentebb említett sertések magasságát meghaladó, háztájinkban éldegélő barátaink, úgymint tehén meg ló csak elvétve kerülnek kapukra hirdetés formájában, nekik, tán kisebb létszámuk okán is saját vásári időszak rendeltetett gazdacserére.

Visszatérve a hirdetésekhez, némelyek bizarr árukapcsolással próbálkoznak, nemrégiben olvastam olyat, ahol egy lapon reklámozzák ház, trágya és kecske eladósorba kerülését. Vannak filozófikus mélységű irások is. Nagyon megkapó ama közlemény, amelyen férfizoknit kínál a kapura alétott cetli. Csak remélni merjük, hogy nem kérgesre használt áruval akarja megajándékozni az eladó a vásárlóközönségét. Kerül olyik hirdető is, aki titokzatosságával csábítja a lehetséges vásárlókat, egy kartonpapíron megjelenve a szépen kalligrafált felirata szerint: Eladó falikút és sok más egyébb(sic!), - itt Retezárék. Kiragasztóját még nagy jóindulattal kezelve sem lehet szószátyársággal vádolni. Ám, akit olthatatlan kíváncsiság vezérel a "sok más egyébb", az bizton utánajár a dolgoknak Retezáréknál, akit nem, azt meg minek információkkal túlterhelni. Van ismerősöm, aki az iménti hirdető cetlijeire vadászott, valóságos kis gyűjteménye volt a Retezár-família ódivatú kézírással papírra vetett közleményeiből.

Talán ennyi elég is a hirdetések érdekes mikrokozmoszából, biztosan mindenkinek vannak hasonló élményei, sőt tán maga is a hirdetők népes társadalmát gyarapítja, hisz nyugodtan állíthatjuk ritka az olyan  ember, ki úgy éli le életét, hogy legalább egyszer ne adná a köz tudtára, hogy emberbaráti áron megválna fölös holmijától, ezáltal hagyva valamiféle jelet maga után a kereslet-kínálat oltárán, legyen az a jel, bár mégoly csöppnyi és mulandó.

Na, ezt most találtam elő még valamikor az előző évezred végén karcoltam, de asszem mán nem is került publikálásra, úgyhogy eképp most teszem közkincsé. Ímé:

Jus Málnaensis  

Kindergarten 

Még a múmia is magyar!(Kokó egyik meccse előtt, az utcán)

Mivel minden ellenkező hiresztelések ellenére, nem én. nyúltam le a az éppen aktuál milliókat a reskontóból, így továbbra is zsíros közalkalmazotti fizetésem lenne hivatott fedezni családi költségvetésünk tetemes hányadát. Ez mindeddig inkább kevesebb, mint több sikerrel járt, de most nem erről kívánnék.

Teszem dolgom óvodabeli munkahelyemen, s ha ez így megy tovább Serteperte Nagyfőnökké növöm ki magam hamarost ( Lásd még: Száll a kuka fészkére), ugyanis a leköszönt ősz folyományaként sziszifuszi küzdelmet vívtam a permanensen potyogó nyárfa-, hársfa-, mogyoró-, meg mindenféle levelekkel. Annak ellenére, hogy nem nagyon kultiválom a tűlevelűeket, nem bántam volna, ha inkább örökzöldeket telepítettek volna húsz éve. (Merthogy éppen az idén két évtizedes lett az ovi, akkor viszont jubélium, ergo ünnep, halidéj, Nemeskürty István ötletéből rendezte: Koltay Gábor, főszereplő Brusz Vilisz. Financiális okok mián azonban önerőből lett megünnepelve, a jeles két x.)

Valahogy mégis túl éltem, hogy mire a jelentős méretű udvar végére értem a lombseprűvel, kezdhettem volna elölről a levél terelgetést, ha éppen más irányú teendői nem szólítottak volna el, így aztán másnap reggel kezdődik újra, a nem éppen lélekemelő matatás az avarban. (Közben agyalok is a lombseprű innenső végén, így bukkantam rá egy szenzációs irodalomtörténeti felfedezésre, mely szerint Ady Héjanász az avaron, című örökbecsűje először Ananász az avaron címet hordozta, csak aztán a gyümölcs meg lett hámozva, s csak a héja maradt…)

Most azonban ne merüljünk bele az öntömjén uszályába, inkább kurkásszunk azon élményözönben, ami munkába állásom óta lepett meg. Nyitott szemmel kapirgáltam a levelek garmadáját, nem belefásulva munkámba, van tehát mit megosztanom jelen olvasóközönséggel.

Ott vannak mindjárt a gyerekek. S bár eleinte érdekesnek találtam, hogy milyen sok van belőlük egy óvodában, később belenyugodtam, hogy, ez már csak így működik. Nem is értem, hogy honnan szednek ennyi szép pulyát manapság, hisz egyik szebb, mint a másik. Vagy fordítva.

Nagyon sokukkal közelebbi ismeretségbe kerültem már, főleg az apróságok természetes érdeklődése és kíváncsisága folytán, de én sem zárkóztam el a kapcsolatteremtések elől, így aztán mára egészen sok gyerkőc köszön rám, harsány - csókolom Laci bácsival, ami ugye alapvető tévedés, merthogy becsületes nevem messze nem azonos ezzel, de a minősített többség már saját nevemmel díszített üdvözléssel illet naponta többször is, ami zsenge korukat tekintve nem akármilyen teljesítmény, és egyúttal a közeli ismeretség fogalmát is bőven kimeríti. Néha már szájizomlázat kapok a sok viszontüdvözléstől, de ez legyen az én bajom.

A kis csákókban rengeteg energia rejtőzik, ami szinte permanensen eget kér, és nem átallnak fúrton-fúrt mindenféle kérésekkel, kérdésekkel ostromlani. Lehetőségeimhez képest igyekszem is megfelelni az elvárásoknak és törlök orrot, török mogyorót, csemege gyanánt, kötök be kioldódott cipőfűzőt, vigasztalok anyája után síró, hüppögő új gyereket (több-kevesebb sikerrel, de legalább próbálva van), próbálok válaszolni a furmányos kérdésekre, megcsodálom a legújabb meccsbokszokat, elismerően csettintek a Barbi, Songoku és mindenféle egyéb gusztustalan termékek láttán, ámulok a soha nem hallott, csavaros szófordulatokon.

Kedvenceim a, még az ismerkedések elején elhangzott - "Tessék figyelni! Téged hogy hívnak? "és a "Tessék figyelni! Hogy hívják magát?" - benyögések. Utóbbi egy pogácsával teli szájból hangzott el, mint később kiderült, a cserfes száj tulajdonosát Dorottyának hívják. Egy fiúcska által derült fény arra az általam eddig nem ismert tényre is, hogy kistestvért a helyi hipermarketben is be lehet szerezni, ha épp arra van igény.

És akkor itt torpanjunk meg rögvest, és merüljünk el a kissé a szülői léleknek azon kusza bugyraiban, mik a névadási szokásokat rejtik. Hogy nem mélymagyarságomról híresültem el az tuti, saját fiókáim sem merő Taksony meg Csanád, de még csak nem is Tuburkán, meg nem is biztos, hogy van hozzá bármi közöm, de amit itten megtapasztalok néha, az már a becsületsértés fogalmának peremét sikálja. Ha ugyan ki nem meríti. Alig-alig lelhető fel a gyerekek megszólítása között Anna, Mária, Erzsébet, vagy János, Péter, Zsolt, meg István a csoportokban, inkább a külhoniak vannak favorizálva, semmint a fenti, jószerivel már póriasnak számító keresztnevek.

Kíváncsi lennék rá, hogy a mostani ovisok közül felserdülve, világra eszmélve hányan fogják majd felmenőiket melegebb éghajlatra kívánni, pusztán azon okból kifolyólag, hogy azok nem átallották egy elragadtatott pillanatukban örökösükre az Edda, Evelin, Renátó, Tiffani, Szintia, Márkó és hasonló neveket aggatni. Bár ők még szerencsésnek mondhatják magukat azzal a kislánnyal ellentétben, akivel szemben ősei a Whitney (vagy Vitni) merényletet követték el.

Jó, azt még nem tapasztaltam, hogy Eszmeralda, Paula, Paulina, Luzmária, netán Marimar névvel sértegetnék utódaikat, bár ezek is vannak olyanok, mint a fentiek, de tartok tőle, hogy az egész csak idő kérdése. Ha már minden áron sorozat, akkor inkább híjják azt a pulyát Fülöp Ikszaktáknak, vagy Kolompár Alaszkának, de a Serfőző Vészhelyzet, vagy a Szabó Tvinpiksz se rossz. A Szemán Kobra11 viszont erősen ellenjavallt.

Visszaporoszkálva az udvarra, mely a takarítási projekt alanya, külsérelmileg egy, a számtalan lakótelepi óvoda közül. Nem tudni mi motoszkálhatott annak idején tervezője eszében, (már ha egyáltalán költöttek valamicske pénzt a tervező megfizetésére, ha meg igen akkor viszont kidobott pénz volt), de hogy gyereke nem volt az illetőnek, az tutez. Épeszű ember ugyanis nem dobja oda a gyerekét, mindenféle rettenetes, csőből idomított, betonba gyógyított fémmászókák prédájául. Ezt már csak a sajátságos módon értelmezett riszájkling übereli, ami a színesre mázolt és különböző helyzetekben földbeásott, autó- és traktorgumik által valósul meg. Alighanem ilyen perverz alakok szokják kitalálni a Mese sajtot is, ami tudnivalón, dobogós helyen áll az emberiség ellen elkövetett, soha el nem évülő bűnök listáján. Csak néhány fából készült korhadó, valaha funkcionáló fakrokodil, meg autó harcol az enyészettel, azon túl már csak fém meg gumedli, meg beton. Jó hogy a huszonegyedik század már a sarkunkat tapodja, meg modern kor gyerekei, meg ilyesmi, de nem biztos, hogy ilyen szánalmas módon kellene átsegíteni őket a következő évezredbe.

Meg van értve, hogy nincsen sok mindenre pénz, de az sem lehet mentség arra, hogy még mindig a húsz évvel ezelőtti libikókák amortizálódnak az udvaron. Azon az udvaron, ahol bármily hihetetlen még két darab kör alakú medence, vagy inkább pancsoló is enyészik. Hajdanán állítólag még használták is lurkók, nagy fürdések estek meg benne a hevesebb napokon, meg lavoárokban elkövetett evezős regatták, de ma már legfeljebb csak a felette népes, ám kevésbé zajos feketerigó (Turdus merula), kerti rozsdafarkú és balkáni gerle populáció egyedei szoknak megmerítkezni, avagy szomjukat oltani az eldugult lefolyó jóvoltából felgyülemlő esővízben.

Nem vagyok az a kifejezett introvertált, magamba feledkező típus, és szívesen elegyedek szóba bárkivel és bármikor, ha éppen arra van kedvem, ám a múltkor esetnél nem volt. Nagyon nem volt, mivel éppen az aktuál szénanáthámmal vívtam kilátástalannak tűnő, sokadik csatámat.

Kazalnyi papírzsebkendővel felvértezve szálltam szembe a parlagfű pollennel, meg a sepregetésből fakadó, enmagam által felkavart udvari porral, melyek együttes erővel ostromolták nyálkahártyámat és könnyzacskóimat egyszerre, amikor szomszédos oskola, hasonló munkakörben alkalmazott, ám serénynek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, erősen alkoholbarát alkalmazottja pont ezt, a kissé megzakkant állapotomat vélte legalkalmasabbnak arra, hogy bizalmas információkat nyerjen, javadalmazásomat illetően. Erőst meglepődött és kissé nehézkesen ébredt tudatára annak a ténynek, hogy roppant udvariasan, és legalább annyira határozottan lett elhajtva a vérbe, anélkül, hogy a számára minden bizonnyal nélkülözhetetlen, valamint természetes kíváncsiságát legalább részben kielégítő információkat magáénak tudhatta volna.

Csekélyke disputával vetettem véget kollegális kapcsolatunk bimbózó kalászának szárba szökkenésének, idő előtt rövidre zárva a szaktársi mivolt felett érzett felhőtlen boldogság nyomán fakadó, egymásra találás örömét.

A jeles egyén életvitelével, és munkamoráljával szemben alighanem feljebbvalóinak is lehetett csekélyke fenntartásuk, tán a napi rendszerességgel, munkaidőben bevitt maligánt sokallták, és mivel az alkoholszint szinten tartása jelentős mértékben gátolta emberünket a hatékony munkavégzésben, úgy gondolták, hogy érdemei elismerése mellette megkapja az utolsó utáni lehetőséget a korrekcióra és az egészséges arányok helyreállítására, különben úgy ki lesz rúgva, hogy a lába se. Mindez ez cseppet sem gátolta abban, sőt tán ösztönözte is, hogy már a hajnali órákban ott kolbászoljon, a korai nyitású hullámlemezbódék egyikénél és hasonszőrű társaságban, hol köztudottan jobban telik az idő, gyógyító sörét komótosan letuszkolja a maradhatatlan feles után. Így aztán, mivel azt sanszot is elpasszolta, hogy a vesszőseprű nyele mellől húzzon el nyugdíjba, rövid úton lapátra tették. Azóta már kevésbé szószátyár utódja gurítgatja talicskáját az iskolaudvaron, sem a lomb-, sem a hóseprést nem vivén túlzásba.

Magam meg közben teszem a dolgom, barkácsolok benn, ha kell, szeget verek be, húzok ki, fúr-faragok, cipekedek, ahol tudok segítek, írok az oviújságba, vezetek jegyzőkönyvet, horribile dictu, néha még élvezem is. Örülök, hogy teljes jogú társnak vagyok tekintve a testületben, véleményem is ki van kérve néhanap, és álmaimban az a cél lebeg a szénanáthától immár megszabadult szemeim előtt, hogy az udvarosi hivatás, melyet oly sokan és oly sokszor lejárattak, taszítottak porba, munkám által végre az őt megillető magasságokba szárnyal. Majdan.

Legutóbbi hazalátogatásom alkalmával szomorúan hallottam, hogy a sok csatát, nagy meccset, küzdelmet megélt labdarúgópályát bezárják, megszüntetik és helyén lakóházakat építenek. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon meg kell emlékeznem arról a helyről, ami személy szerint nekem is oly sok élményt adott. Így aztán senki ne csodálkozzon, ha kissé szubjektívre sikeredik ez a néhány mondat.Emlékszem a pályavatásra az újpesti csapat jött el, ha valaki vezet krónikát a csengeri csapat történetéről tán még az eredményt is tudja, én bíz nem, csak azt tudom hogy örültünk, hogy a vasút mellől elkerült a pálya és ezután karnyújtásnyira lesz, pontosabban csak az utca másik oldalára kell átmenni, hogy az aranylábuakat láthassuk.Hányszor néztük a tetőről az első félidőt, aztán a másodikra már átmentünk, mivel arra nem kellet már fizetni, de ez csak addig tartott, amíg a tuják meg nem nőttek és el nem takarták a pályát.Aztán eszembe jut az is, hogy az öcsémmel hányszor meszeltük fel a csíkokat, amikor Laci a Klári néni fia katona volt, meg nyírtuk a füvet az ócska fűnyíróval és ennek fejében átmehettünk kapura rugdosni és kaptunk tőle labdát is, de már ő is régen a mennybéli pályán mellett mossa a mezeket.Rövidke és felejthető játékosi pályafutásom is itt élte tiszavirágéletét gimnazista koromban.Micsoda játékosok szaladgáltak ezen a fűvön és micsoda mecseket vívtak: Göröcs, Mester Seró, Bokor Laci, Luda, Póti Sanyi, Kuki a két Márián és a kedvencem Kapitor Zoli, és a többiek  .Hatalmas diadalnak éltük meg, mert az is volt, amikor a Lokit  és Szegedet is maga mögé utasítva jutott tovább csupaszív lelkes játékkal ez a kis megyei csapat a kupában és hacsak néhány napra bár, de megismerte az ország a Csenger nevet.Bajnokságokat nyertek és vesztettek el, jutottak fel és estek ki ezen a pályán, voltak nagy ünneplések és ballagtak le lehajtott fejjel a játékosok, ünnepeltek majd következő héten taszítottak mélybe edzőket, játékosokat és mit szépítsük biztosan van olyan bíró, partjelző, akik nem jó szívvel emlékszik a Kossuth utcai sporttelepre, miután néhány vehemensebb szurkoló nem csak verbálisan, hanem tettleg is kifejezte nemtetszését egy-egy meccs eredményét illetőleg.Mindez már a múlt, most hogy legutóbb itthon voltam gyerekeimmel átmentünk kicsit rugdosni, passzolgatni, talán utoljára - már nem volt meg a drótháló, sem a tartó oszlopok, egyik nap a konvektorokat szedték ki az öltöző omladozó falából, aztán a hengert vonatták el, már senki nem nyírta a füvet néhol bokáig ért, nem voltak padok kétoldalt, a kispadok össze-vissza dőlve, a kezdőkörben egy elpusztult balkáni gerle maradványait szemlélte érdeklődve Náci bácsi kutyája meg néhány csirke. Csak a két kapu szomorkodott az alapvonalakon, meg az egyre halványodó meszelés emlékeztetett bennünket a hajdani pályára.Szóval szép új házak épülnek a helyére, családok élik majd mindennapjaikat és talán csak néha jut eszükbe, hogy ahol most laknak, ott még egész nyáron sötétedésig hallatszott a gyerekzsivaj és a labdapattogás.Az oldalvonalakig talán kis díszkertek húzódnak szépen nyírt gyeppel, garázsok húzódnak a másikon, grillsütők füstölögnek, családapák sörögetnek és ez így lesz rendjém.Ám ha valaki egy csendes, kicsit felhős nyári éjszakán kimegy és beleszagol a levegőbe, talán nagyon halványan érezni fogja a párolgó opodeldok, a bőrlabdák, a cipőkrém, az izzadság jellegzetesen fanyar illatát, ami csak a futballista öltözőkben érezhető és ha nagyon nagy a csend és nagyon figyel akkor mintha nagyon halkan, nagyon messziről hallja az ütemes Hajrá Csenger! biztatást és akkor, talán akkor eszébe jut, hogy VOLT EGYSZER EGY PÁLYA. 

máln@bácsi

archívmálna

Itt vagyunk

Itt vagyunk, mi vagyunk az erős fiúk. Nem tisztelünk senkit, nem félünk senkitől. Mi vagyunk a legjobbak ezen a kis szemétdombon. Itt élünk, miénk itt a tér.

Cuccaink a legjobbak, az utolsó divat szerint válogatva. A mutter akkor is megveszi, ha három hónapja nem volt fodrásznál, mert ő is tudja, hogy nekünk mindenből a legjobb KELL. Hajunk rövidre vágva, ez már eleve erőt sugároz. Akinek nem tetszik, tehet egy szívességet és örülhet, ha nem verjük be a fejét.

Senki nem jut olyan magasra, mert mi nem engedjük. Aki utánunk jön, a kezére taposunk, ha előttünk próbálkozik, visszarángatjuk, tudja meg ő is, itt nincs számára hely. Itt csak nekünk terem babér. Csak az tartozhat közénk, aki erős, a gyenge fusson előlünk… ha tud.

Ha kell valami, csak egyszer kérjük, ha nem adja, elvesszük; ha ugat, kap a pofájába. A jó cuccok csak nálunk vannak jó helyen, menő autóink csak nekünk lehetnek, és meg is szerezzük bárkitől, bármi áron.

Nincsenek szabályok, ha betartunk valamit, csak azért, hogy később annál látványosabban hágjuk át. Aki szólni mer, lekurvázzuk, lebuzizzuk, elküldjük az anyjába, ő pedig tűri fogcsikorgatva, tehetetlenül.

Akciófilmeket nézünk, abból lehet tanulni milyen kemény igazából az élet.

Egy jó film után a hitványabbakon ki is próbálunk egy új rúgást, ütést.

Hogy tudnak nyavalyogni, sírni, ha földre kerülnek. Nálunk nincs helye az érzéseknek, nincs kegyelem, ha nem ütsz, legközelebb téged ütnek. Aki próbál védekezni, visszaütni, annak még jobban ellátjuk a baját.

Csak hangosan, durván beszélünk, a gyengét senki nem hallja meg.

Nem parancsol senki, nem hallgatunk senkire. Ha akarjuk, az orrunkat piszkáljuk, ott pisálunk ahol akarunk, ha úgy tartja kedvünk, még a nadrágunkba is szarhatunk, senki nem szólhat, mert itt mi vagyunk az urak, akik számítanak.

Néha próbálnak megállítani bennünket, megváltoztatni a megváltoztathatatlant, de magukban már tudják, hogy esélyük sincs, rég elkéstek, a hajó már elment.

Kiszolgáltatjuk magunkat, jó kajákat eszünk, az öregek meg fizetnek mint a köles. Unják nagyon, de nem tehetnek semmit, egy szavuk sem lehet, tudják, hogy ők tettek minket ilyenné. Csak retteghetnek, hogy mi lesz belőlünk később.

Nem vagyunk még sokan, ám lassan, de biztosan szaporodik nemzedékünk. Eljön majd a kor, amikor már annyian leszünk, hogy kinőjük ezt a kis porfészket, mi uraljuk az egész várost, és utána nem lesz megállás, miénk lesz az ország, a hatalom a dicsőség, mindörökké. Ámen.

Addig meg elleszünk itt az óvodában.

mÁLn@báCsi

FotoMálna

 

 

Miután mindenki ivott, Tutajos is visszakapta hangját.- Azt hittem bor..

.Jóska bácsi megfordult az ülésben, mint akit megbántottak.

- Csak nem gondolja, hogy reggel bort kinálok? ... De még meg sem iszom.

A hideg is kilelne. Ilyenkor csakis pálinka való...

( Fekete István - Téli berek )

Mindenkinek megvan a maga haszna és kára. Még a karácsonnak is! Miután a fenyőfán jószerivel már ugyanannyi tűlevel maradt, mint amennyi virtuális szalonnacukor, s a vének tanácsa úgy döntött, hogy legyen vége, le lett szedve a fáról a maradék papír, a díszek penig visszakerültek dobozukba. És itten jön az apropó! Málna bá ugyanis volt katona. Hogy hogyan kerül a surranó a karácsonyifa alá, rögvest ki lesz derülve.

Ti. a dobozból hol a díszek laknak két ünnepelés között, napvilágra került egy fénykép. Nem kell parázni, nem katonai emlények sodródnak az olvasó elé, ámbár annyi köze van a dologhoz, hogy bakakorában lett hozzájutva a fotográfiához. Történt volt, hogy egy Balástya melletti hajdani tanyasi oskolába lett elszállásolva a trén, hogy Málna báék almák szedésével mulassák el a még hátralevő idő egy részletét és a körletnek kinevezett objektum kitakarítása közben találtak egymásra a képpel. Most hogy újra fel lett fedezve, beindult Málna agya és ez van alant megosztva a nagyérdeművel. (Már aki kéváncsi rá. A többiek nyomhatják a PgDn- t.) M.b. ugyanis hisz abban, hogy a tárgyaknak is van sorsa, a képeknek meg pláne!

Tulajdonképpen semmi különös nincs a rajt, tán maga sem tudja, hogy miért tartotta meg, de valami megfogta benne és nem engedte ebek harmincadjára, azaz a szemétre kerülni. Egyszerű iskolai felvétel, alighanem a néhai alma mutter elott lett lekattintva, tán az ötvenes évek finisében. Az épület általunk látható részének jelentős hányadát vadszőlő (Parthenocissus tricuspidata) futotta be. Olybá tűnik, hogy a tanév vége felé, május tájékán lehet az idő, erre utal a könnyed öltözködés is. A középen látható ablakban nehezen azonosítható dolgok tükrölnek vissza, netán szintúgy a szöllőből alkotott lugos, de erre ne legyen méreg véve. Baloldalt a csoport mellett vaskörítés részletére lelhetünk, mely tán a pedellus ( másutt hivatalsegéd) lakhelyéhez vezetné a gyanútlan szemlélőt, ha nem szabna gátat kíváncsiságának a kép margója. A poros iskolaudvart láthatóan fellocsolták az aktus előtt.

Ezek után vegyük szemügyre a lényeget, kezdjük a tanerővel, kik az állandóságot képviselik, a folyton változó ifjúsággal szemben. Tízen vannak ők, miként a kicsi indiánok, vagy az afro-amerikánerek, de ikszre van az ivararány kihozva. Udvariasak lévén a hölgyeké az elsobbség. Legfeltünőbb, hogy egy testvéri ( iker ? ) párt látunk. Helybelinek tünnek, mert elég ritkán fordul elő, hogy testvérek egy helyre szegődjenek nemzeti napszámosnak, bár ikreknél sosem lehessen tudni. Topánjuk is egymáséira hajaz, ám színben már elütő, tán hogy ne legyen összekeveredve a közös lakásban. Egyikük kissé szolidabbra van fogva, minha csippentnyit prűdebb volna, ( hosszú ujjú, magasan zárt blúz ) a frizőr is simábbra van fésulve, ám az ő szemében egy csippenettel több vidámságot vélünk felfedezni.

Balról a másod egy a csiptetős, azaz cvikkeres úr, fejér rövid ujjú ing, ohne kravátli, a kissé ódivatú, enyhén gyűrött öltöny mellett, magasszárú ( gombos ? ) csuka van hivatva kiegészíteni az enyhén avitt toalettet. A morcos tekéntet, szigorú bajsz földrajz okítására predesztinál, néha tán elsül a keze egy-egy léha nebuló nyakán, ám igazgatója ezt nehezményeli, így emberünket ez is frusztrálja. A mellette ülő hölgy lehet tán neje, kinek szemében erőst tükrözodnek férjuram időnkénti kibukásai, melyek általában a helyi vendéglátóipari egységben érnek véget, hogy aztán a hazabotorkálás után - mely közben elhangozhatnak rendszert sértegető szók is - jöhessen az enyhet adó hidegvizes ruha a homloklebenyre. Asszonyunk a magyari irodalmat és nyelvet járhatja biztonsággal. Látott már szebb és jobb napokat is.

Sorban a negyedik úrban fedezzük fel a tantestület fejét, igazgató urunkat. Jól öltözötten, bár kissé csálé nyakkendőt viselő férfiú néz velünk szembe. A jókora termet, az őszülő tincs a simára nyalintott hajban, jóságos ám szigorú direktort ad elénk. Ügyes keze lévén teknikát vezényel a fiúi szekciónak. Jánosnak hívják. Szigorúan János - nem Jani, nem Jancsi - János ! Esetleg Ferenc!

Mellette ülo hölgyről volt beszélve, a következő tanár úr, ki népi kollégistaként, kihajtott gallérral mereng az objektív irányába, erősen ritkás hajzata alól, könyvelősre vett figura. Bizton állítjuk, hogy matematikával keseríti tanítványi életét és titkon szerelmes a mellette ülő kolleginába. Csalódottak lennénk, ha fuszekli nélkül húzta volna fel cipőjét, legyen bár mégoly jó idő is. Fent említett hölgy, ha színi társaságról esne szó, lehetne a társulat príma donnája, ám így is ő az oktatói kar üdvöskéje. Hosszanti csíkos, elegáns kosztümje igyekszik rejteni, hogy elszállott már felette, mit virágkornak neveznénk, de ne sajnáljuk, mert egy pillantás a dévaj szemekbe rögvest álmatlan éjszakákat okoz a sóvárgó hímneműeknek. Titkon kapcsolata lehet a helyi körorvossal. Biológiát s környezeti ösmereteket okít.

Újabb férfiú van soron, egyetlen ki hajtókás nadrágban feszeng, miként egyedülállóként oldalvájszosra van lőve a séró. Eltérő színű jakóval párzó gatyó, lábak nála is keresztben, ám ugyanazon lendülettel össze is szorítva. Netán vizelési ingeri kényszeríti eme pózba, hogy aztán a kattintás után elsőként pattanjon ültéből és rekordot javítva érjen az udvar végében álló bódéhoz, hol hatalmasan megkönnyebbül. Nincsen mese, emberünk az orosz nyelvet próbálja reménytelenül átplántálni a háta mögött állókba. Egyik szüleje okán tán kissé szláv ő is, vagy tán egészen az.

Rosszkor hunyorog a mellette levő néni, ám a kamera nem volt elnéző és ebben a pózban csípte őt el. Mivel éneket meg muzsikát tanít, szerintünk most is dudorász magában, nem tananyagi Poljuskát, hanem minden bizonnyal a már rég elszállott fiatalságából kedveset, mikoron még Karády singelte a Hamvadó spanglit. Szeretjük őt, Vali nénit !

Végül, ám csak sorban a utolsó férfiút szemlézhetjük. Markáns arcéllel bír, ám a Figaró pengének ő sem bír ellentállni. Kicsit katonás formát hoz, tornagyakorlatokat kíván fiaitól és ha nem másnapos nem rest bemutatni némely gyámoltalannak egy-egy kézenállást. Jobb napjaiban még focizni is beszáll, jól cselez, ám mára már kissé le lett lassulva.

Miután ki lett vesézve a tanári, vegyük szemügyre jövőnk zálogát, fényes szellőink nemzedékét kik azóta már bizton elérték tanaraik korát, tán meg is haladták azt. Szép nagy létszámú osztály, vagy tán kettő is végzett akkoron?

A lányok mint általában, itt is jobban hajlanak az esztétikára, kvázi ösztönösen. Tán összve lettek a fotografálás elott súgva a lányocskák, ennek eredménye a blúzokra gyógyított masni. Jól tették, jól áll nekik. Szépek.

A másik nem, öltözete kissé eklektikusra sikeredett, ám evvel együtt a körülményekhez képest elegánt.

Mint minden normális osztályban, itt is vannak eminensek, az első sorban középen, a lánykoszorútól övezett tüsihajú srác meg két sorral feljebb levő cimborája. Nem stréberek ok, csupán kicsit az átlag fölé tanulták magukat. Ugyanúgy megy nekik a haskelep, mint a másodfogú egyenletek. Agrári iskolát végeznek majd az elemi után és visszatérnek szülőföldjükre.

Van csibész is kinek szeme sem áll jól, középső sor bal kettes, kit özvegy édesanyja ez alkalomra a legjobban öltözötten küldött be, nem is szólva a szédületesen szabálos háromszögre kötött nyakkendőről. Mellette áll legszélen az egész társaság egyetlen szemüvegese, kinek nem elég, hogy rövidlát, még legkisebbnek is véljük a közösségben. Talán most is sámlin egyensúlyoz a fotózás kedvéért.

Nem hiányozhat és nem is hiányzik az osztály “ bombázója “, kit az emines társ mellett találunk, természetesen a első sorban. Bár nem oly jó tanuló, mint barátja, kivel lehet hogy baráti puszi is lett már váltva, azért jól fejlettsége és bájossága bizonyosan kompenzál.

Szép a kis durcás is, középről a harmadik, de vajszínű, hogy morcát a szigorúan ráncba szedett haj okozza, mely, ahogy vége a rítusnak, össze leend kócolva és visszaáll a rend.

Középső sorban találunk két meglehetős termetű süvölvényt, kik erejükkel próbálják pótolni, mit a természet agyilag megvont tőlük, elnyomva, s tán fizikálisan is bántalmazva sorstársaikat. Esetleg osztályt ismételtek ? Adja ég, hogy tévedjünk!

Hát így állnak ők velünk szemben, egykoron voltak, lehetnének ők apáink, anyáink. Őrizzük meg emléküket, kik már nem lehetnek közöttünk és reméljük, hogy sokukkal ma is találkozhatnánk, ha tudnánk merre lelhetjük fel őket. Ha tehát valaki bárkit felismer, kérve van, hogy irjon alanti címre és ha igénye van az eredetire, fájó szívvel bár de Málna bá megválik tőle az új ámde jogos tulaj javára.

 

malnabacsi@index.hu

málnabácsi©

(Dykes & Pinewood,

USA, Boston)

máln@archív

( graffiti )

Jár-keltében sokféle mindent, lát szemével az ember, érdekes fazonokat, megüti szemét egy-egy figura, rácsodálkozik egy viseltesebb arcra. Egyelőre odáig még nem jutottunk el, hogy születés előtt tudnánk befolyásolni azt, hogy milyen külsővel kerüljünk napvilágra. Így aztán él mindenki azzal a fizimiskával, alakkal, meg jellemmel, amivel a természet megverte. Van, aki bele nyugszik abba, amit kapott és éli életét a bőrében, anélkül, hogy perlekedne a külcsín miatt. Ám vannak kik elégedetlenek, és feszt azon vannak, hogy valahogy kicsellózzanak az anyatermészettel és próbálják megváltoztatni önmagukat, amennyire lehet. Sok módja van, bár az eredmény néhány embernél enyhén szólva is visszataszító, gondoljunk csak (vagy inkább ne!) M. Jacksonra, milyen fertelmes metamorfózison ment keresztül és lett normális fekete kölyökbol, kihypózott zombi. Van, aki izomra gyúr, ha már agyra nem tud, badizik, meg fitneszel napszámba. Combosodik, izmosodik, ahogy kell, aki akar, meg van rá pénze, akinek meg nincs, de mondjuk, sokallja a két lábát, az legfeljebb kifekszik a Mende-Sülysáp expressz elé.

Mb. tisztában van azzal, hogy ő sem egy szívtipró alkat, a fúrton-fúrt kekeckedok biztosan találnának jócskán rajta is lecserélésre való alkatrészt, régebben ő is benne lett volna a dologban, de azóta már tulajdonképpen megbékélt külsejével, eszébe sincs sem kissé (?) túlmértezett kagylóit plasztikáztatni, meg semmilyen más ügyben nem kíván változtatni jól bevált küllemén. Meg elég hülyén is nézne ki, két nagy mellel az Indexes póló alatt, úgyhogy az erre szakosodott magán-hospitálok hiába ácsingóznak pénzére.

Viszont o is sok olyan alakkal találkozik, aki ha csak pillanatokra bár, de magával ragadja figyelmét és hát ugye ezt általában külsejével, vagy arcberendezésével éri el, vagy valami egyéb érdekességgel vonja magára az érdeklődő tekintetét még ha akaratlanul is. Néhány sorakozik ezek közül most alább, csak az íze kedvéért.

Sokszor volt már emlegetve a legendás helyi busz, minek közönsége, alkalmanként személyzete is boséges táptalajt nyújt az ezirányú szemlélodésnek. Vegyünk csak az utóbbiból, azaz a sofőrök közül egy darabot. Hosszú évek kitartó és szívós munkájával sikerült kivívni egyiküknek a település lakosságának busszal közlekedő részének mértéktelen utálatát. A vérbunkó jellemmel dicsekvő illető, mestere a szívatásnak. Nála aztán nincs diszkrimináció, kivétel nélkül mindenki ugyanazon elbírálás alá esik. Különösen azóta van elemében, amióta valaki, aki tuti, hogy életében nem utazott soha buszon, kiagyalta, hogy ezentúl csak az első ajtón lehet felférkőzni a buszra, bérlet és jegyfelmutatás közepette.

Így aztán szakadhat az eső, hó, állhatnak akárhányan a megállóban, pakkal, pulyákkal, öregek, fiatalok, a derék ember mereven ragaszkodik az előíráshoz, mer' a szabály, az ugye szabály. Csak ott van adva egy jó nagy saller a fekáliának, hogy egy röpke pillára sem méltatja az elotte elvonulókat, sem a bérleteket, hanem tüntetőleg ellenkező irányba néz, csupán szeme sarkából lesve várja, mikor fejeződik be a bizarr megállói kanossza, hogy aztán a tetű sebességét alig túllépő tempóban folytassa útját, kebelében azzal a remek érzéssel, hogy újfent sikerült elbasznia, hacsak percekre is, jónéhány ember kedvét. Ma sem keltem hiába, csak fasza gyerek vagyok, már kétszázhúsznál tartok, gondolhatja, és ha nem lenne annyira tahó, amennyire, és tudná mi az a statisztika, tán még kimutatást is készítene teljesítményéről, napi, heti, hónapos és évi lebontással, grafikonokkal, feljavítva.

S ha már busz, mazsolázva az utasok között, jöjjön elsőként az okos apuka. Az okos apukának okos drótkeretes szemüvege van az okos kövér fején, meg két gyereke, akik szintén nagyon okosak - és szintén kövérek persze méretarányosan, mint nemzőik -, hála okos apukájuk okos szavainak, bölcs tanácsainak. Okos apuka, okos drótkeretes szemüvege mögül nagyon okosan nézve, mindenről felvilágosítja okos gyermekeit, óvja őket az élet megpróbáltatásaitól. Megmondja azt is az okos apuka, igen egyéni és szemléletes módban prezentálva szavait, hogy okos gyereke ne másszon fel a megálló melletti földpadkára, mert ott megcsúszik, kigurul (?!) az útra, ahol épp akkor jön egy autó, ami elüti az okos gyereket és szétloccsan az okos agya. És még azt is megmondja az okos apuka, de ezt már a buszon, hogy okos gyerek ne hajoljon közel a kapaszkodóhoz, mert a sofor bácsi fékez egy hirtelenet, és akkor az okos gyerek odaveri a száját a kapaszkodóhoz, és az összes okos foga kitörik neki. Okos apuka aki egyébként vasutas, ami sok mindenre magyarázatot ad, folyvást ideges, olyankor meg rátesz egy lapáttal, ha buszolás közben Mb. szólni bátorkod, hogy ugyan venné már le válláról koszlott szatyrát, merthogy eme szolgáltatás nem foglaltatik benne a bérlet árába, amire okos apuka megjegyzi, hogy az ilyen, mármint Mb., minek utazik buszon, azonban úgy méltatlankodását, mint okos apukát, Mb. nagy ívben leszarja.

Szintúgy jellegzetes figurája az utazói mikrotársadalomnak, a sorban következo anya és fia, kik naponta felcuccolnak a géperejű jármure, mind a nyolc nátron-szatyrukkal, mik bőséggel tartalmazzák az örökzöldek zsengébb ágait, páfrányokat és egyéb vegetációkat, mit alighanem piacon próbálnak pénzre váltani. A kb. negyvenes éveinek második felét taposó férfiú és élemedett korú anyája, kiváló érzékkel választják ki az időpontot, amikor legzsúfoltabb a busz, - ez általában a reggeli órákra jellemző - és akkor nyomulnak fel. Nem tudni, hogyan csinálják, ám Mb. még soha nem látta, hogy akár egyetlen alkalommal állva utaztak volna, dacára a tömegnyomor kifejezést bőven kimeríto népességnek. Mb.-nak van egy olyan érzése, hogy ha netán csak állóhelyek lennének a tömegközlekedési viszonylaton, anya és fia akkor is ülve tennék meg a félórás vojázst. Ha máshol nem, akkor a pilóta számára rezervált helyiségben múlatnák az időt. Vagy inkább mégsem, hiszen a gyerek, valamiféle kommunikációs kényszerben szenvedhet, ugyanis állandóan pofázik, be nem áll a szája, gátlások nélkül ráakaszkodik bárkire és fossa a szót, a fülkében meg ugye tilos a vezetovel menetközben. Mindezek ellenére sem tunik tolakodónak, sőt a maga módján még udvarias is.

Aztán nehogy már kimaradjon a lajstromból Golyó néni. Golyó nénit persze valójában nem így hívják, egy öregasszony és messze nem a rokonszenves fajtából. Mb. keresztelte el Golyó néninek, mivel alkata szinte predesztinálja erre a névre. Golyó néninek széle-hossza egyenlo. Golyó néni pipiskedve is épphogy a hónaljáig ér Mb.-nak, ebbol következik, hogy lába nem ér le a busz ülésérol, hanem, úgy kalimpál vele. Hogy hova caplat állandóan, nem tudni, de tény, hogy ő is szinte állandó utasa a tömegközlekedésinek. Hangsúly itt a tömegen van, ugyanis Golyó néni csak és kizárólag akkor szeretne helyt ülni, amikor zsúfolásig van dugulva a járat. Amennyire Mb. látja, Golyó néni eszének kapacitása, egyenesen arányos magasságával, de legalább erőszakos, ezzel igyekezvén kompenzálni, mit a természet ész terén megvont tole. Gátlástalanul ránehézkedik bárkire, aki ül, mondjuk Mb. lányára, ekképp demonstrálva ennen ülepedési vágyát, ám hiába, mert bár Mb. az öregek tiszteletére szokta nevelni fiókáit, akik a körülményekhez képest udvariasnak mondhatók, ám Golyó néni mentalitása már ki van ismerve, úgyhogy a neveletlen fiatalságra utaló motyogása lazán el van engedve a fülek mellett, és továbbra is ülve maradnak. Golyó néni ugyanis messze nem olyan elesett, mint amilyennek láttatni kívánja magát, mert a tök üres buszon viszont, nagyon nem akar leülni, hanem apró lábain precesszálva teszi meg a távot.

Mindazonáltal Golyó nénibol is előbúj néha a homo ludensi mivolt, és ha teheti, ráveti magát a félkarú rablóra a végállomáson található, büfének látszó talponállóban, hogy busz indulásáig hátralevo idoben, a hozzá mérten nagyra nőtt gépbe dobálva sikeresen veszítse el maréknyi húszasát.

Mb. ugyan nemrég egy levél erejéig elismeréssel adózott élemedett korú embertársainak, ám néha hajlamos a kevésbé szebb oldalról is szemlélni a dolgokat és embertársait, legyenek azok bármily korúak. Ebből következik, hogy nem tudta nem észrevenni azt a nem csak korában, hanem testalkatában is hajlott, éltes kora ellenére meglehetősen élénken kifestett matrónát, aki szintén naponta végig buszozza napi adagját. Vagy épp azért, hogy kiaknázza, az ingyenes utazás kínálta lehetőségeket? Nem tudni, mindenesetre a néni kínkeservesen felkászálódik reggelente a buszra, és leül rögtön az első üres helyre, az ajtó mellett. Innentől kezdve rendben is volna a dolog. Ámde. Nyugalmi állapota csak átmeneti, mert ahogy a busz kihúz a megállóból, valamilyen homályos oknál fogva rögtön feláll, és a kanyargós, keskeny utcákon való manőverezés miatt erős oldalirányú mozgást is produkáló járműben botjára támaszkodva és kapaszkodók után kapkodva nem minden nehézség nélkül hátramegy a busz végébe, idonként frászt hozva az őt értetlenül szemlélo többi utasra, ugyanis biztonságosnak egyáltalán nem mondható mozgásának minden pillanatában benne van egy jókora combnyaktörés esélye.

Hogy ne csak az öregek legyenek vesézve, tekintsünk jövonk zálogára, őket a hányós-ordítós társaság képviseli, ők is szerves része már a buszozóknak. A hányós-ordítósok, fiatalok, akik amikor alaposan bekajálnak a remek kannás borokból, vagy éppen amit az alkalom kínál, a hazavezető utat, busszal teszik meg, és torkukszakadtából végig káromkodják, köpködik a két megállónyi távot, ami a közeli kocsmaintézettől hazáig tart. Az aktusnak a célállomásra való megérkezés és meglehetősen nehézkes leszállás, - amibe időnként még egy-egy, a busz ajtajából a megálló bitumenjére történő arcos dobása is belefér, amit a sok (két) láb összeakadása okoz - vet véget, hogy aztán takony és nyál egybefolyása után a padon ülve mélázzanak addig, amíg a rövidke utazás során összerázódott gyomrukból feltörő, nemrég még folyékony anyag, immár a gyomorsavval és egyéb adalékokkal dúsulva ismét napvilágra kerüljön, és kiadós tócsában összegyűlve a pad előtt, következo esig mementóként hirdesse az iménti dicstelen történések végét.

Vannak persze mások is, kik szintén akut italozással próbálják elütni a várakozás idejét. Mb. is szemtanúja volt egyszer, annak, amikor egy szénrészeg egyén a megállóban még rátöltött még némi sört, a benne már amúgy is csúrig levő mennyiségre, aminek csak az volt a szépséghibája, hogy felül már nemigen fért bele több, és a hólyag, amely amúgy köztudottan rugalmas és sokat bíró szerv, már nem bírta tovább a terhelést, üríteni kellett. Eddig nincs is hiba a dologban, hisz ez a dolgok rendje, ilyenkor, ha más lehetoség nem kínálkozik, a természet által unszolt egyén beáll a megálló melletti sűrűn tenyésző pukkanó dudabokorba, és megcselekszi, mit, cselekednie kell. Emberünk alighanem elébe helyezte a kényelmi szempontokat az észszerűégnek és ott álltában, anélkül, hogy bármiféle aktív cselekvésre ragadtatta volna magát, könnyített feszítő terhén, miként Fellini örökbecsű opusában az Amarcordban, a diliházból szabira kikért nagybácsi. A különbség csupán annyiban mutatkozott, hogy eme derék ember, mindezt úgy végezte, hogy közben egy pillanatig el nem vette szájától a borsodis üveget. A folt, mely eleinte csak a térd és a derék közötti területen rezervált magának helyet, hamarosan túllépett e szűkre szabott határokon, és mire Mb., természetes kíváncsiságtól vezérelve, immár a busz ablakából kitekintve újra felvette, a felszállás okozta kényszerpauza miatt félbeszakadt történet fonalát, a lé már a kitaposott kérgű cipőben mosta, a fuszeklit hanyag eleganciával mellőző tulajdonos bütykeit. Aztán a fazon ott maradt állva, sörrel a kezében, hugyosan a megállóban, merthogy a buszra, melyre addig várt, elfelejtett vagy nem tudott felszállni.

Persze még sok érdekes embert is szemlézhetnénk, hiszen mindenkiben van valami, ami másoknak érdekesnek, furcsának tűnhet. Vegyük csak Mb.-t. A kákán is csomót matatók, jöhetnének avval, hogy na, Mb. már megint pesszimizmusba mártotta a billentyűjét a fenti sorok írásakor és megint csak a negatív dolgok szúrtak neki szemet. Na, de milyen unalmas is lenne a világ, ha csak a jó dolgokról szólnánk, holott szerves része életünknek sok más egyéb, többek között a fentiek is.

mÁLn@báCsi^©

máln@bácsi

Kis szubjektív botanika

2. Szilvafa

Két szilvafát örököltünk az előző tulajdonostól, az egyik az utcára néz, a kerítés mellett áll, a másik meg az akkor még disznóólként funkcionáló, mára már kecskeóllá avanzsált, kissé avíttas melléképületet árnyékolja. Már akkor, tizenkét éve is elég öregek voltak, azóta csak pusztulnak, száradnak az ágaik, termés alig van rajtuk, ám még élnek.

Volt már olyan, hogy mondtam a feleségemnek, tavasszal kivágom az ól mellettit, mert szinte levél sem volt rajta, aztán fogta magát és következő tavasszal virágba borult. Vagy a kerítés felőlit akartam kiszedni, de az meg olyan jól takar az utca felől, hogy meghagytam. Aztán két-három éve egy tő vadszőlőt ültettünk mellé,- felfutott rá, ujjnyi vastag indák tekeregnek a törzsén, mostanra több szőlőlevél van az ágakon, mint szilva. Teremni terem, de igen apró, többnyire pondrós szilvákat. Néhány évig szedegettük a fölre hullott termést, és odaadtuk valamelyik szomszédnak, aki éppen pálinkafőzéshez gyűjtötte, de mostanra már annyira drága a főzetés, hogy nemigen éri meg elvinni a cefrét a Kastély utcára, a helyi szeszfőzdébe úgyhogy minden évben nő a szilvamagok mennyisége, valóságos csonthéjszőnyeg van alatta. Rengeteg hajtást hoz a fa, hogy aztán ezek a sarjak magról kelnek-e, vagy a fa gyökeréről bújnak elő, nemigen tudom, utána kéne nézni a szaporodásnak.

A másik fának ellenben nagyon jó a termése, amikor megembereli magát, még fagyasztani is tudunk belőle télire, levesbe, süteménybe. Finom kis veres szilvát ad, akkor szeretem, amikor még épphogy csak érett, kicsit még zöldes, az íze fanyar. Jó nagy szemű, húsos termés, jól lehet harapni. Ha sok lepotyog, a kecskének is jut belőle, persze csak módjával, nehogy megfosassa, mert akkor aztán lehet adni neki hasfogónak fenyőgallyat, ami olyan mint az embernél a széntabletta.. Amúgy nagyon szeretik a kecskéka szilvát, mint minden gyümölcsöt; röhejesek, ahogy forgatják a szájukban, lerágják a gyümölcshúst, majd szájuk szélén kiköpik a magot.

Amit nem fagyasztunk le, meg nem fogy el nyersen, abból asszonyom szok főzni valami éteri finom pár üvegnyi lekvárt. Persze, nemigen éri utol a gyerekkoromban Csengerben főzöttet, de az más világ, volt, teljesen más technológiát igényelt az előállítása.

Külön rituáléja volt, két napig tartott a válogatás, pucolás, főzés, rotyogtatás. Külön fel kellett hozzá készülni, tetőt applikálni, ami alá a rézüstöt felállították a hosszú keverő karral, mert ha az eső esett, akkor is tüzelni kellett éjjel-nappal az edény alatt. A vége felé már lehetett kóstolgatni, a kistányérra kiszedett friss ciberét. Ha kész volt, mehetett a cserépedénybe, szilkékbe vagy fazekakba, onnét meg a kamrába, hártyapapír rá és elállt akár évekig is mindenféle tartósítószer meg egyéb vacak nélkül is. Olyankor már szeletelni is lehetett.

Friss házi kenyérre kenve, jó vastagon meghintve kristálycukorral, nemigen ért fel vele semmilyen más ennivaló. Na, jó talán a zsíros kenyér. Meg a zsíros cukros. De hát hol vannak már azok az idők…, Hol az a kenyér, hol az a lekvár? Meg az a zsír!

Meg az a mi!

A szilva fája amennyire csúnya, göcsörtös, redves, repedezett kívül olyan szép narancsvörös színű belül, talán a legszebb színű az általam ismert fák közül, a meggyéhez hasonlít, és ha megszárad kiválóan, finoman pattogva ég a cserépkályhában. Apró fehér szirmú, a kökényére emlékeztető virága hamar lehullik, aztán hamarosan megjelennek a pici tojásdad termések, amik lassacskán meghíznak, megszínesednek, hogy aztán nyár végére már vígan tanyázhassanak bennük a kukacok, mivel nálunk nemigen kell permetezőszertől tartaniuk. Alighanem Feri bácsiék az előző lakók se nagyon lendíthették elő a hazai növényvédő szerek forgalmazását talán azért van a fákon mostanság ilyen kevés termés, meg koruk okán is.

Most délután is kimentem a kertbe, éppen virágol a fa, a sok száraz ág között akad azért élő is, a szárazakat már le se vágom, nem maradna belőle semmi. Olyan, mint egy menyasszony apró fehér virágaival, bennük az eljövendő termés igéretével. Levél még a világba se, de tele virággal, élettel, szépséggel.

Amúgy azt még nem is mondtam, hogy milyen hasznos, hogy a fa ott áll a kisház mellett. Anno, amikor két pulink volt, a kan folyton megette a macskák kajáját, ha a földre raktuk. Ezért aztán inkább felpakoltuk az alacsony tetőre, gondolván oda csak nem jut fel, pedig de.

 Mindig megtalálta az utat, hogy valahogy felkapaszkodjon és telezabálja magát a potyakajából.

2004ápr18

mostan arról írok hogy mi bassza a csőrömet ami nem fér meg a másik blog keretei között sem stilárisan sem méretben meg egyébként is rég írtam ide most megvan a kellő inspiráció megittam ica pálinkájának maradékát amit mikulásra kaptam tőle meg edittől mostan hogy itten írom veszem észre hogy teljesen sokkal jobb így verni a billentyűket hogy nem kell veszkődni mindenféle konvencionális helyesírási szabályokkal hanem, ahogy a taszteren kifér szóval benyeltem a pálinkát elég nyers viszont kurva erős mostan töltöm utána st istván sert ami nem egy élményfürdő de momentán ez a legolcsóbb a kisboltba ez van közbe meg köhögök is rendesen merhogy ilyentájt estefele jön elő a rekedtség alig bírok ordítozni a gyerkőcökkel hogy mennének már fürödni oszt ahogy köhécselek jön fel a slájm lehet hogy ipszolonos lyvel kéne írni nézzük meg így slálym nem így hülyén szól jót tesz a torkomnak a hideg sör le van szarva fájjon a hülyéje akkor is sört fogok inni közbe meg néha átváltok alt tabbal a crystal playerre valami koncert megy feri szedte le a netről fingom nincs ki muzsikál de kurva jó címnek annyi van benyomva hogy x koncert legyek okosabb töle na akkor a tárgyra szóval megest elévettem kedvenc vesszőparipámat a szeméteset meg a morált összekapcsolva hogy milyen emberek élnek ebbe a kibaszott országba akáhova lépek nézek megyek mindenütt a szemét támad hasba mióta megszünt a békessy iskola azóta a kutya nem tette be a lábát hogy valami féle rendet próbájon a környékre varázsolni a járdát ellepi a falevél meg a véletlenül ott felejetett tömény mocsok a karaván is ott szokja hagyni szükségtelen dolgait de nem csak ők hanem a környéken flangálók utcán italozók is szétkúrják mocskukat a uccán rohaggyon le a keze mindegyiknek van pofája ottan állni bódénál óraszám kétméterre a bölcsitől széthajigálják olcsó sörük dobozait meg minden egyebet meg odajárnak hugyálni is akinek nem teccik bekaphassa alapon de ez már nem is annyira háborít felé hanem aminek vagy három hete tanúja vagyok valamelyik reggel ottan feküdt a szemközti buszmegállóban egy macs éjjel gondolom kefélni vagy csak kalandozni volt valahol és a jó nagy dugás feletti örömében elbambult és valami kivasalta macska az úton már túl van dolgon van ez így természetes szelekció meg ilyesmi de az már nem nagyon kóser hogy a teteme még illetve annak maradványa még mindig ottan van a aszfaltba préselve napokig ott feküdt a állat közbe valaki vagy szórakozásból vagy véletlen mongyuk a busz keresztül hajtott rajta amitől kénytelen volt a beleit napvilágra bocsátani aztán még beljebb került az útra alighanem jópofa iskolás kölykök passzolták bejjeb egyszer láttam is hogy élvezettel figyelték amint a busz meghágja a testet ami akkorra már meglehetősen megrongálódott így aztán egyre terebélyesebb lett a kerülete ám paradox módon ugyanakkor kevesebb is lett tömege mert a rajta keresztül tipró járműk kerekei mindig magukkal vittek belőle egy egy cafatkát mostanra már alig másfél temyérnyi felismerhetetlen szőrcsomó lett belőle gondolom csontjai már porrá törtek úgy tudom a macska nem nagyon kóborol messze kedvenc helyétől mer inkább a helyhez kötődik mintsem emberhez szóval nyilván valaki környékbelinek macskája lehetett oszt nem tűnt fel hogy bandika vagy mirci vagy mi a fasz nincsen otthon hanem a úton fekszik de mondjuk mondjuk nem járt arra a tulaj mer mongyuk idős mami vagy nem idős de másfele jár oké de az hogy valaki hetekig képes legyen elnézni hogya háza előtt hever egy döglött állat az már próbára teszi képzelőerőmet meg empátiámat nemkülönben amúgy elég veszélyes a környék a macskákra nézve mer tavaly nyáron egy máik is ott lelte végzetét ráadásul nyár volt és pár nap után kurva büdös volt de aztán valaki behajította busznmegálló megetti üres telekre oszt ott meg pár nap után elföldelték szóval nemigen tudom hogy milyen egy ország ez kiváncsi lennék mert megélni már tutti hogy nem fogom hogy mikorra jut el ez a nép oda mint mongyuk a belgák hogyha kutyáját sétáltatja a lakótelepen persze asse tudom sose elfogadni hogy mér kell egy emeletes házba németjuhászt de akárcsak egy tacsit tartani de ez más mese szóval ha sétáltatja mikor visz magával egy staneclit, hogyha a a jószág odaszarik akkor zacskón át szépen felszedi összecsavarja csomót köt rá és kukába dobja ja a hülye belgák még erre is külön kukát álligatnak hogy kutyaszart ne kelljen válogatni úgy látom magam előtt lakótelepi izomagyú bélát pitbulljával feszít oszt amikor trágyál a állat szépen felszedi ja szép kis utópia micsoda bazmeg hogy én a kutyám szarát kézzel szeggyem fel bazmeg húzzál innen mer letépetem a tököd alfréddal bazmeg elbaszott ország elbaszott emberek elbaszott moráljával pár éve kinn csámpáztunk az erdők a gyerekekkel oszt valami nagy állat teteme feküdött csendesen a fák alatt aszittük disznó ami elég bizarr lett volna merhogy a dögkút ahova vinni szokják kilométerekkel odébb van illetve már csak volt mer abba szüntették pedig mindig odahordta a levágott kecskék fejét meg belsőségeit aztán közelebb érve láttuk hogy valami nagytestű kutya talán nápolyi masztiff aludotta álmát hogy rohaggyon meg gazdája annyira nem tellet tőle hogy egy kibaszott gödröt ásson és elkaparja szerencsétlent addig jó volt amíg amig élt lehet vele feszíteni tán kiállításra is vitte amikor meg beadta kulcsot annyira jutott hogy feltette a utánfutóra természetesen éccaka osz kinn a erdőn meg leborította

milyen hülye vagyok én hogy ilyesmin húzom fel magam csak még annyit hogy annak idején amikor csengerben kinyúlta cirinke macskánk akkor akkor szépen eltemetük kert végébe kis keresztet is tettünk a parány sír fölé pedig nem is volt katolikus

máln@bácsi -archív

Kis szubjektív botanika

1.      Diófa

(Juglans regina)

Azt mondják, hogy az ember a diófát az unokájának ülteti. Hát nem tudom, mi néhány éve ültettünk egy kis magoncot a műhely mellé, és az idén már termett is pár szem diót. Épp a legjobbkor, mert az öreg diófát, amit Feri bácsiéktól, az előző tulajtól örököltünk ebben a hónapban kellett kivágni. Már tavaly is alig volt rajta termés, az idén meg már alig hajtott ki, talán tizedannyi levél volt rajta, amennyi szokott, talán a fagy, vagy a kora miatt. Amúgy is elég sok száraz ág volt már rajta, mindig örültem, amikor a szél letörte az elhalt ágakat, mert már előre éreztem, milyen jó szagokkal örvendeztet majd meg, amikor tűzre rakom. Van valami fenségesen fanyar illata a diófának, amikor ég. ( Persze csak a száraz ágak, mert a friss, nyers ágnak, bizony elég penetráns szaga van, ne szépítsük, macskahúgy szagú, mégpedig kandúr macskáé, és az köztudott, hogy a kandúr húgya sokkal büdösebb.) Hát most lesz alkalmunk megtapasztalni, ugyanis itt van az egész az udvaron, kivéve a törzsét, amit elvitt a favágói, aki kitermelte. Olyan ötvenöt-hatvan körüli, képesített biokertész meg minősített (?) fakitermelő, vagy mi. Mutogatott fényképeket a munkáiról, ő szedte ki a hadházi állomáson álló nagy nyárfát is, amit még az oroszok sem tudtak kivágni. Fura egy ember volt és kifejezetten utálta Torgyánt. (Az albumot, amiben a fényképek voltak letettem egy fatönkre, aztán ott is maradt éjszakára, de csak kettőt szedtek szét belőle a kutyák.). Az biztos, hogy nagyon profi módon termelte ki, ráadásul egyedül, ami egy negyven éves fánál nem semmi. Úgy vagdosta le az ágakat, hogy egy gally nem esett át a szomszédba, így sajnos, a szomszédasszonynak semmi oka nem volt, hogy kiverje a balhét.

Most itt hever az egész fa az udvaron külön kupacban vékony gallyak, a jövő évi bográcsolásokra, szalonnasütésekre várva, külön a cserépkályhába valók, hogy hamuvá legyenek, ezáltal mentve meg egy öttagú családot a fagyhaláltól.

Van egy ága, amit nem vitt el, a favágó jó hosszú, viszonylag egyenes, azt tervezem, hogy nem vágom fel, (Sanyi szomszéd ígérte, hogy átjön, és láncfűrésszel felvágja kuglira a vastagabb ágakat, hogy fel tudjam hasogatni tüzelőnek) hanem leásom a kertben, és a teszek rá egy kis madárfürdetőt, a törzset meg befuttatom borostyánnal.

A fa helyére egy pergolát terveztem, hogy ne maradjon üresen a helye, másik fát nem akarok a helyére ültetni, pedig alatta volt a tűzrakó hely, sültek sok szalonnák, rotyogott a bográcsban a kecskegulyás, vagy egyszerűen csak raktunk egy tüzet és néztünk bele, míg tartott az üveg bor és hallgattunk nagyokat és vártuk, hogy kihunyjon a parázs, amit le lehetett pisálni.

Tavasszal hamar virágzott, zöld kukacra emlékeztető virágai után csak sokára jöttek a levelek,, Aztán nyár elején, ha felnézett az ember már lehetett látni, az apró diócskákat az ágakon a levelek között, és megbecsülhető volt, hogy mennyi termésre számíthatunk ősszel. Általában kétévente hozott bő termést, a köztes éveké csak töredéke volt az előzőnek, de a tavalyi mindig kitartott két évig, sőt még árulni is tudtunk belőle.

Amúgy jó diót adott, nem túl nagy, papírhéjú termése könnyedén összeroppant a két tenyér szorításában. Kora ősszel, amikor már kezdtek érni és potyogni ki a barnuló burokból (ami napokra megfogta az ember kezét), a még gyenge, világosbarna csonthéjból kibontva és a vékony hártyát lehúzva, igazi csemegét jelentett a friss, tejes bél majszolása.

Az ágak tele vannak lyukakkal, kívül, amiket a harkály kalapált bele, belül meg kukacok furkálták ki, amiket a harkály keresett. Nem is csoda, hogy annyira száradtak az ágak, némelyikben két farontó férget is találtam a néhol kétujjnyi széles járatban, barnára rágott fatörmelékben megbújva. Valóságos véglények, csak az ízelt test, meg egy méretes rágószerv. Nem baj, a tyúkok így is szerették…

Ősszel meg télen megjelentek a varjak is, és a fennmaradt diókat csemegézték, ha lepottyant, leszálltak érte az udvarra vagy a kertbe,- hacsak Tücsök el nem kergette őket -felcsípték és elvitték.

Volt egy balkáni gerlepár is, néha el-eltűntek, aztán újra megjelentek, pár éve még fészkük is volt az ágak között, néhány gallyból összetákolva. Tavasszal nagy veszekedést csaptak a hímek a tojó kegyeiért, ágról ágra űzték egymást, míg csak egyikük fel nem adta és továbbállt, illetve repült.

Egy télen viszont nagyon ritka, kedves lakók tanyáztak rajta pár napig. Fülesbagoly csapat telepedett le a környéken, Sanyi szomszéd (azóta már szintén kivágott) fenyőfája mellett a mi diófánkat vette igénybe néhány kevéske pihenésre pár napig, amiben csak az a furcsa, hogy legjobb tudomásom szerint, -mint a ragadozó madarak általában- a baglyok egyedül járnak és nem csapatban. Ezek meg hárman vagy négyen érkeztek, és csak ültek az ágon, nappal csak néztek vaksi szemükkel, aztán két-három nap múlva, ahogy jöttek eltűntek csendben.

A tél elmúltával és a hó eltakarodásával a fa alatt meg is találtam pár köpetet a fa alatt: az éjszakai vadászatok emlékeit, szürke szőrcsomók meg apró csontok voltak benne, ahogy a gyerekekkel szétbontottuk meg egy apró koponya, - valami rágcsáló, tán egér hordhatta életében .

Érdekes módon a verebek nem nagyon kedvelték a fát, inkább a szomszéd ház eresze alá fészkeltek be, jókora zajt csapva az ereszcsatornában

Permanens albérletben laktak viszont a hangyák; végtelen sorban meneteltek fel és alá a törzsén, néha az akácfából alétott padon üldögélve, egy hideg sörrel, pohár borral a kezemben, követtem felfelé vezető útjukat, amíg tudtam, amíg bele nem veszett az aprónép a lombkorona zöldjébe.

A diólevél nem komposztálódik, mégsem veszett soha kárba. Hamar elkezdtek hullani és az első komolyabb fagyos reggelre szinte teljesen levetkőzött a fa. Összegereblyéztük, amit lehetett, necczsákokba gyömöszöltük, hogy szellőzzön, száradjon, aztán télen a kecskék kiegészítő takarmányként, kvázi desszertként elmajszolták. A többit meg elégettük, mert a hamuját már szét lehetett szórni a kertben.

Most nagyon üres a kert nélküle, mintha kedves rokon halt volna meg, hiányzik, nem lesz min hintázni a gyerekeknek sem, hol van már az ág, amin nagy nehézségek árán sikerült csak keresztül dobni a kötelet, hogy, aztán egész nyáron remek csimpaszkodóként, hintaként szolgáljon, inda volt az őserdőben, Tarzan volt, himbálózott rajta. Ha vendég gyerek jött hozzánk első és utolsó játékszere a kötél volt.

Hol van már mindez? Hol a varjak, hangyák, baglyok, harkály? Hol a dió? Hol az ágak, a sötétzöld levelek, a lomb, ami árnyékában hűsöltünk?

Néhány vödör hamu marad csak belőle, vagy annyi se!

Hol van a diófánk?

2003. november

Ajánlott zene: Ry Cooder- Manuel Galbán – Mambo Sinuendo

Éhes voltam este pénz nemigen volt itthon de azér csintam magamnak szendvicset nem mondanám diétásnak meg túlságosan egészségesnek se de ki nem szarja le manapság már hogy mi a rossebb egészséges amikor mérgezett a paprika tojás étolaj meg a fasz tuggya micsoda. Lassan már a seggem se tudom kitörleni hogy ne legyen kiütéses a budipapírtól.

Na, mindegy kreáltam egy jó kis szvendicset, ahogy Molnár Gyula bácsi titulálta,anno. Mindig ő vágta le a disznót odahaza Csengerben, meg végezte a hentesmunkát, a felesége Bözsi néni meg az asszonyi munkákat, anyával meg Magdus nénivel -bélmosás, mosogatás ilyesmi, amíg bírták közülük már csak anya van meg.

A szendvicset először megkentem padlizsános paprikás krémmel azután elévettem a tepertőt a hűtőből szépen apróra daraboltam elosztottam a két szelet kenyéren. Disznóöléskor mindi Feri nagybátyám reszortja volt a tepertőolvasztás, órákig áll a üst mellett, kavargatta a hajópadlóból alétott, evezőre hajazó lapátttal a olvadó zsírt aranyszín volt a lé kavargott benne a sok egyre kisebb tepertő, a végére azok is aranyszínűre ropogósra pirultak, közben bor és sör ellátmányban részesítettük pálinka csak hajnalban a szúráskor dívott.

A tepertőre karaván sajtot tettem, kettő szeletkét, nem sokat, hogy a gyerekeknek is maradjon, mer csak csütörtökön lesz fizetés, ha lesz.

A sajt mellé elévettem a hűtőből a legalább öt-hatéves csípőspaprika konzervet természetesn házilag gyártottat, asszem anyósom munkája. Ez nem az az apró csili mértű amit nálunk kutyafasza paprikának, másutt mongyuk errefele macskapöcsének nevezik, hanem az a igazi hosszú csípőspaprika, amit még zölden raktak el. Az idő mit sem ártott neki, úgyanúgy csíp még ma is, mint újkorában.Őt is feldaraboltam apró karikákra, rá a sajtra ,aztán összeborítottam a két szeletet.

A melegszendvics sütő addigra már kellőképp bemelegedett, merhogy előrelátóan korábban bedugtam. Mert én ilyen okos vagyok.

Ezzel egyidejüleg nem késlekedtem vizet önteni a teafőzőbe , pont egy csészényit, mivel az edényt két hete sikerült kicsit összetörnöm, gyhogy azóta attól függően, hogymennyit akarunk főzni, amegfelelő mennyiséget produkáló edényből adagoljuk, tehát ha többszemélyre főzök, mongyuk a gyerkőcöknek, akkor a kicsi literes fazekacska mén alá, ha csak first person, akkor fekete bögrém adja a etalont.

Yellow label filter a dobozból bele főzőbe, szokásomól eltérőn, mer' amúgy mindig a csészébe rakom, mostan nem figyeltem, de így se rossz.

Tea lefőtt, szendvics megsült, megpirult, forró hűlhet még, de a teát amit Holstág Sándorné született Boriska néni néhai főbérlőm, csak téjának hívott, aztat csak és kizárólag forrón bírom fogyasztani. Amikor még a egyetemen dolgoztam, és a biokémiára jártam teázni, Jánosék mindig elszörnyülködtek, hogy tán azbesztből van é torkom, hogy azon melegében, sőt forrójában iszom ahogy lecsorgott a főzőből. Hiába na, utálom a langyos dolgokat, skorpió vagyok vagy mi a zisten, a víz meg a sör legyen, a tea mega húsleves forró. Ennyi elég is arc poétikának nem?

Ide most valami frappánt, slusszpoén kéne, de msot miután megittam kettő kupic pálinkát az Icáékéból, ami jó erős, és sima ,de még kicsinyég nyers elég volt mára úgy gondolom.

Ja, a szendvics amúgy uccsó morzsáig elfogyott, tea nemkülönben.