Szeretem a köveket. Úgy általában. Szeretem, mert szépek, mert titkaik vannak, amit vagy feltárnak előttünk, vagy örökre a sajátjuk marad. Vagy megmutatják titkaikat egy geológus kalapácsának ütése nyomán, vagy idők végezetéig magukba zárják.

Lehetséges, hogy azon is rajta van a sziklák hangja, ám nem arra gondolok, ahogy a hullámok nekiverődnek, hanem valami rejtett, általunk nem hallható frekvencián szólal meg, zsörtölődik, a víz időtlen idők óta tartó ostroma miatt, vagy lehet, hogy nem is háborog, mert már összeszoktak ők ketten, a tengerrel,  mint egy idős házaspár, akik nem tudnak egymás nélkül létezni, és ha egyikük elpusztul a másik sem éli túl?

máln@bácsi

Ez is régi darab már, csak ez meg torzó volt, most fejeztem be:

Lidokain 

Ül az ember face to face a családdal, hogy Arany János szeme is könnybe lábadna, oszt egyszer csak azt érzi, hogy valami kemény került a mindennapi párizsiba.

Aki parizert vacsorál, az inkább ne firtassa, hogy miket raknak bele, de hogy már csontdarab is napvilágra bukkan estebédkor, az már a pofátlanság határát sikálja.

Ahogy előreirányítom, majd kibányászom a számból az ominózus darabot, odatéved a nyelvem a bal felső négyeshez, rögtön érzem, hogy kivételesen nem a töltelékáruba darált kutyakaja maradvány a bűnös, hanem, bíz itten folytonossági hiány támadt, mindaddig épnek hitt rágószervemen.

Riadtan a tükör elé vonulok, s még a meglehetősen rövid távolság alatt is reménykedek, hogy talán mégse, csak valami elvásta a fogam, azért az éles szél, a nyelvnek szokatlan forma a szájüregben.

A nyers valóság azonban háttérbe rúg minden reményt, jókora darab hibádzik fogamról, igaz, hogy belülről, de pont akkora, pont olyan a hiány, mint az ujjaim között lapuló töredék. Akár vissza is illeszthetném Kis esti fog-puzzle. Fájni nem fáj, lehet, hogy mégsem akkora a baj, mint első látásra.

A család sajnálkozik, eközben heveny lelkiismeret furdalással vegyes számvetés, mikor is nézett bele utoljára fogorvos az arcomba. Még alig öt éve mondta, hogy erősek a fogaim, mármint azok, amik még meg voltak, és tessék máris itt a baj. Erős fogadkozás, héten nem érek rá, de jövő héten mindenképpen elmegyek a fogászatra, lehetőleg valami ismerőshöz. De ha jövő héten nem, akkor utána mindenképpen. Vagy azután.

Aztán mivel valóban nem fáj, csak ha ráharapok, mindig halasztódik a vizit egy álló éven át, mindaddig, amíg nemrég furcsa alakzatot észleltem az ínyemen a rossz fogam magasságában. Ráadásul, a legkisebb nyomásra is fájt.

Újfent a tükör elé vonulva és analizálva a fennálló helyzetet, rémülten láttam, hogy nem más, mint egy jókora gennyes dudor alakította át belülről az ínyemet.

A látvány kétséget sem hagyott afelől, hogy kisvártatva idegen kezek fognak, nem éppen bizalomgerjesztő alakú és rendeltetésű műszerekkel matatni a fejemben, és ez a tudat, cseppet sem megnyugtató. Apró, alig érezhető kis nyomás gyomortájékon, mely a későbbiekben egyre fokozódik.

Valamelyest enyhít a helyzeten az akut enkézzel való beavatkozás, mely egy svédcseppbe mártott fültisztítóval való ecsetelésben teljesedik ki. Néhány nap után lappanni kezdett a duzzanat, ám meg nem szűnt. Közben elejtettem néhány szót barátomnak és az ő kedvesének állapotomról, ki éppen fogdoktor, és akinek egy, a rágószervemre vetett felületes pillantás után sem sikerült még átmeneti időre sem a nirvána állapotába taszajtani azzal a kijelentésével, hogy egy gyökérkezeléssel, tán menthető még, az időközben enyhe szürkés színt felvett agyar.

Hezitálásomat látva, Józsi ismerősöm egy napon azzal várt, hogy akkor tán látogatnánk meg kedvesét, ki néhány településsel odébb praktizál és így velem együtt kettő darab legyet csaphatna agyon egy csapásra, mivel az ő, azaz Józsi fogsora is restaurálásra szorult.

Némi önmarcangolás után felkerekedtünk, aztán a vonatról leszállva, elsődleges célobjektumként a helyi lakosság alkoholfogyasztási szokásainak kielégítésére szakosodott egység felderítését javasoltam, némi tudatmódosító magamhoz vétele céljából, amúgy sem acélos lelkem megerősítése végett, s mivel ellenvetés nem érkezett, a szót tett követte.

A kocsma funcionalitását szó nem érhette, és Fábry is bőven csemegézhetett volna benne egy dizájn center erejéig, én azonban nem vesztegettem időmet az alkalmazott vendéglátóipari berendezési szokások elemzésére, valamint annak kis létszámú ám annál aktívabb vendégeire, hanem lesóhajtottam egy falatka vodkát, majd hogy ne unatkozzon, utána gyömöszöltem egy másikat, ami határozottan jobban esett az elsőnél és isten a tanúm egyre jobban éreztem magam. Kezdtem felfedezni, az imént még jó esetben is közömbösnek tetsző arcokon bizonyos rokonszenves vonásokat, az amúgy nem túl mutatós csaposnő is kezdett vonzóbbá válni és arra a következtetésre jutottam, hogy sokkal kellemesebben el tudnánk múlatni itt időnket, mint egy orvosi rendelőben. Ráadásul itt még az ember szájába se nyúlkálnak mindenféle hideg vasakkal, azzal az eltökélt szándékkal, hogy erőszakkal kiemeljenek az ember arcából egy darabot.

Maradásunkra tett félszeg javaslatom, nem aratott zajos tetszést társamnál, így folytattuk utunkat, s kisvártatva megérkeztünk az itt élők egészségét karbantartó épülethez, hol is némi várakozás után bejutottunk a rendelőbe, ahol már kiélesített eszközökkel várt ránk Annamari, ezúttal az ítéletvégrehajtó szerepében.

Először magam ültem a székbe, miután kiderült, hogy beszariságomnak köszönhetően szóba sem jöhet már a gyökérkezelés, hanem meg kell válnom a fogtól. Erőst masszálva a fotőly karfáját vártam az inekciót, mi ínyembe lesz döfve, belekalkulálva a kötelezően velejáró fájdalmakat is. (Elhatároztam, ha az ég a földdel összeszakad, akkor sem harapom meg Annamari kezét.) Tátottam a szám és vártam, hogy fájjon, amikor szóltak, hogy kiszállhatok. Életemben nem szúrtak még belém soha úgy tűt, hogy ne fájt volna, pláne az ínyembe úgy tűnik most érkezett el az ideje, hogy kiérdemeljem.

Kivonultunk a váróba zsibbadni, s hogy közbe se unatkozzam, meg hogy kicsit felvidítson, Józsi elmesélte, hogyan húzták ki a H. Laci fogát az orrán keresztül.

A dolgok fényes jövőjét ilyeténképpen elém vetítve, vonultam be és ültem be a már meghitten ismerős székbe, s amennyire parafára emlékeztető szám engedte, még viccelődtem is keveset. Aztán később már nem találtam annyira mulatságosnak a dolgot. Tulajdonképpen jószerivel csak arra koncentráltam, hogy túléljem az aktust.

Maga a húzás szót sem érdekelt, a fog pillanat alatt napvilágra, majd egy darab gézbe került, ám ami utána jött ahhoz képest a Láncfűrészes gyilkos című horror, zsenge gyerekmese. Nem untatnám a részletekkel az olvasót, meg aztán elég hamar fellocsoltak, abból a hányingerrel vegyes félájult állapotomból, amibe az állkapcsomban egy kampósvégű szerszámmal való bányászat taszajtott. A színem, amely a helyszínen tartózkodó tanúk későbbi beszámolója szerint a meszelt fal és a halottsápadt sajátos elegye volt hamar visszatért.

A sebbe tömött iszonyú ízű lórúgás mennyiségű gyógyszerrel átitatott tampon megtette a hatását, mert fájni később sem fájt, viszont oly büdös voltam, hogy még egy nap múltán is csak tisztes távolságban lehetett megmaradni a társaságomban. Ha ez a sokkhatás gyerekkoromban ér, tán anyám is csak csúzlival tudott volna etetni, a számból áradó fertelmes szag mián.

Hadházi Laci úgy fuvarolt haza, hogy végig cúgba ültünk a kocsijában, különben ájulásból bekövetkezett balesetből kifolyólag jöhettek volna minket helyszínelni rendőrék. Meglehetősen kókadtan értem haza de érdekes módon valahogy nem kívántam enni, sőt még másnap, ébredés után sem az volt a primer szándék, hogy valamilyen szilárd táplálék orális úton történő  magamhoz vételével múlassam a reggeli órákat. Hanem. Bár Annamarinak hála a lóadagnyi gyógyszer megtette, mit tenni kellett, azaz fájdalomcsillapított derekasan, ám a gyomromból felkérezkedő szag minden addigi, a büdös szájszag definíciójáról alkotott mércém felülvizsgálatát követelte.

S bár, halálmegvető bátorsággal bémentem dolgozni s a buszon mivel beközlekedtem igyekeztem a lehető legkevesebbszer levegőt venni és emberektől lehető legtávolabb helyezkedni ami egy józsai tömegközlekedési viszonylaton meglehetősen nehézkes, lett légyen bár az ötnegyvenes hajnali járat.

Az óvodában is hol munkámat egyébként végezni szokom, igyekeztem az interperszonális kapcsolatokat minimálisra redukálni, ám az éhség és a továbbra is masszív szag olyannyira aláásta amúgy sem acélos tartásomat, hogy egy adott pillanatban úgy éreztem most jött el az a pillanat, amikor nagyon nagy sebességgel meg kell közelítenem a munkahely legkisebb és egyszerűen bútorozott helyiségét, hogy minden fájdalmamat belekiáltsam a nagy fehér mikrofonba, némi szilárd anyag kíséretében. Térdet is hajtottam az adott objektumban, ám a sors kegyes volt és nem történt semmi, minek történnie kellett volna, és néhány hangos fonéma után mely csak b bötűt és két darab magánhangzókat tartalmazott, visszavonultam szerény kis öltözőmbe.

Itt aztán, ahogy kell, rendesen el is kapott egy szigorú szédülés és ezzel egyidőben minden vér kiszállt a fejemből, amit igyekeztem azzal kivédeni hogy rögvest a padlóra feküdtem lábamat pedig az egyébként ülésre használt bútorra köznapi néven székre tettem és ebben a pozícióban vártam sorsom jobbra fordulását.

Így talált rám a szomszéd kazánhelyiség kezelője, aki napi látogatását ejtette meg szolgálati helyén. Hogy milyen céllal nyitott rám, tán már sohse fog kiderülni, mindenesetre láttam rajta, megvan a véleménye a közalkalmazottak munkamoráljáról, amin gyengécske magyarázatom csak rontott.

Hát ennyi volt a nagy kaland, közreadtam mindenki okulására és épülésére.

Ja, és azóta se voltam fogorvosnál.

máln@bácsi

Jus Málnaensis  

Hirdetés 

Jesus coming in for the kill

(Lifes Addiction) 

Sok mindentől kívánna időnként megválni az emberek tetemes hányada, s ha eget kér a dolog, ennek hangot is ad. Számos, szerteágazó lehetőség kínálkozik, arra, hogy közzétegye fölös dolgainak listáját. Számolatlan jelennek meg mindenféle hirdetési újságok, az emberek nem győzik olvasni a minduntalan szemük elé kerülő mindenféle hirdetményt.

Ez alkalommal kivételesen ne akarjunk a teljességre törekedni, hisz oly színes a paletta, hogy alighanem beletörne bicskánk a hirdetések válfajának gazdag választékába. (Még akkor is úgy van, ha ez egy kiváló képzavar!)

Maszatoljuk magunkat ezúttal csak egyetlen színnel, azzal, amit ezúttal önkényesen lenyúltam, azzal, amivel jár-keltemben, nap, mint naponta szembesülök, azaz a kerítésekre, kapukra kiszegezett, buszmegállókban kiragasztott és még ki tudja hol fel nem lelhető, ékeskedő vagy éppen környezetét éktelenítő falragaszok, tacepaók világával, kvázi szubkultúrájával.

Már maga az alapanyag elemzése mellett sem csusszanhatunk el felelőtlenül, amikre maguk a hirdetmények íródnak, hisz annyira gazdag a skála, hogy vétek lenne valamiféle betekintés nélkül tovahaladnunk.

A legkézenfekvőbb természetesen a minden háztartásban található papírnemüre való felvezetés, ám a dolog szépséghibája abban az egyszerű tényben rejtezik, hogy a papír, mint olyan, bizony nehezen áll ellen a természet szeszélyeinek, szélnek, napnak, csapadéknak, ergo egy morcosabb időjárás esetén a hirdetés tiszavirág életű lesz, játszi szél tépi le biztosnak hitt alapjairól, eső veri, nap szíja ki színét, válik halvány, olvashatatlan hieroglifává, azaz célját messze nem éri el, sőt az áru eladatlan marad, és míg a tulaj abban a hitben ringatózik odahaza, hogy potenciális ügyfelek tömkelege igyekszik felé egy remek tranzakció reményében, addig a fecnit sáros cipők tiporják sárba. Persze az sem mindegy, hogy millen módszerrel rakja fel az ember, mert a rajzszöges módszer például sokkal tartósabb, mint a jóval olcsóbb, szigszalagos, teknokolos avagy cellukszos kivitelezés, ám néha elgáncsolja a rajzszöggel való végrehajtást, ha például a kiszemelt objektum mondjuk egy beton villanypózna. Ilyenkor a hirdetni vágyó tehetetlenül tárja szét karjait és minden jó szándéka ellenére kénytelen az olcsóbb verzió mellett maradni.

Aztán ha valaki úgy gondolja, hogy ne csak mulandóság olvassa, akkor valami szilárdabb anyagra viszi fel kinyilatkoztatását. Ilyenkor kerül elő a valamire-majd-csak-jó-lesz elv alapján évekig rakosgatott, horpadt bádoglemez, farostlap, építkezési deszkamaradék.

A maradandóság szűkre szabott határain belülre szánt hirdetmény így már jóval hatékonyabban ellenállást képes kifejteni az elemekkel szemben. Aki végképp tutira akar menni, egész közleményét nylon fedlappal gyógyítja körbe, ami csak látszólag nyújt kizárólagos biztonságot, valójában kicsit rizikós ez a konstrukció, mert a legcsekélyebb lyuk is belső párásodást okozhat elő a fólián, s válik, ezáltal megest olvashatatlanná alatta az eladásra szánt készlet lajstroma, enmaga vonatát siklatva ki ezáltal az, aki nem jár el elég körültekintően korunk egyébként szerfölött jelentős találmányának, a polivinilkloridnak felapplikálásával.

A bádoglemezes eljárás manapság már kevésbé dívik mint a rohanó világ által ránk tukmált filctoll-papírlap kombináció, vagy a pécén kiprintelt változat, pedig páratlan előnye a speed verziókkal szemben, hogy szinte az örökkévalóságig fennmaradhat, ha kicsivel több időt szánunk arra, hogy mondandónkat eme üzenethordozón adjuk a világ tudtára. Az általában fehérrel lealapozott cca. hússzor harmincas, sarkain a rögzítésre szánt dróthuzal számára megfelelő méretűre perforált lyukakkal ellátott alulemezre, kerítésfestésből kimaradt fekete zománccal kalligrafálható a meszidzs. Hatása nem marad el, az autentikumra hajlamos szemet rögvest magához vonja, és el sem engedi, amíg az, az utolsó betűig végig nem böngészte.

És akkor most érkeztünk el a lényeghez, a tartalomhoz, mint olyanhoz, ám mielőtt fejest ugranánk bele, ejtsünk némi szókat előtte a grammatika létéről, azaz inkább hiányáról. Nem tudom, hogy a környéken, hol lakom mekkora az egy négyzetméterre eső nyelvészi lefedettség, mindenesetre a hirdetések nyelvezetét vizslatva meglehetősen csekélyke lehet, avagy ha mégis nagyobb az átlagosnál, akkor máris levonhatjuk a konklúziót, miszerint a nyelvtannal behatóbban foglalkozó állampolgárok hirdetési mutatója jóval az átlag alatt marad. Vagyis csak léteznek errefelé, ám létük nem jelenik meg, a köz számára is látható írott formában.

Csak ez a tény lehet magyarázata annak, hogy megannyi lokális nyelvújítási megoldással találkozunk.

Ha figyelmesen böngésszük a közszemlére kitett feliratokat, gyakorta találkozhatunk „szallonával, mosogató tárcával, szőllővel” és még ki tudja hányféle érdekes, az akadémiai helyesírást zsigerből elvető szófordulattal.

Nem akármilyen élményeket kínál, ha a hirdetések tartalmát vesszük górcső alá. Igen sokrétű a felkínált árú nyilvánosságra hozatala. Van ki egészen szűkszavúan, lényegre törően fogalmazza meg mondanivalóját, nincs mellébeszélés, szigorúan a tárgyhoz kötődik, pláne akkor, ha csupán egyfajta áruban utazik az illető. Mondjuk ennyi: Tojás kapható. Itt aztán a lecsupaszított tényen kívül mást nem talál az érdeklődő, nem kell életrajzi regényt végigböngésznie, ha tojásra vágy, tojást kap. Tényszerű és szűkszavú a hirdetmény, kicsit fukarnak tűnhet a szavakkal való takarékoskodás, ám vagy nem a szavak embere a tojástulajdonos, avagy a funkcionalitás elkötelezett híveként nyilvánul meg, önmagát csak annyira adja ki, amennyire érdeke engedi és megkívánja.

Vannak kvázi információ gazdák, akik valóságos lajstromot tesznek közszemlére, amiben kedvére tobzódhat az utca eme sajátságos irodalmát majszoló olvasó. Itt aztán minden megtalálható, mi szem-szájnak ingere a műanyaghordón keresztül, a savanyú káposztán, konyhai edényeken és fekete-fehér Orionon keresztül a gyermekjárókán át, a betontörmelékkel bezárólag. Sokan talán valamely hozzátartozójuk halálával jutnak felesleges dolgok garmadájához, amit igyekszenek pénzzé tenni, emígyen próbálva a felkínált dolgokban szűkölködőket vágyaik tárgyaihoz juttatni, és nem mellékesen magukat is csekélyke haszonhoz segíteni.

Ha ráérő időnkben valamilyen toplistát kívánnánk felállítani, alighanem az Ez a ház eladó, és a Választási malac eladó szlogenek vetekedhetnének a dobogó legfelső fokáért. Befutó lehetne még a fentebb már említett tojáskínálat, ami azért nem juthat soha az élre, mert a természet és a tyúkok szeszélye folytán, csupán szezonális cikként jöhet szóba. Sajnálatos módon a régió eme részét is elérte a disznó-recesszió, így lehetséges, hogy jelentős túlkínálat van sertésállatból, azaz, több itten a disznó, mint az eszkimó.

Néhányan, szinte biztos kudarcra ítélt közleményben teszik közzé, miszerint, x hetes kiscicák ingyen elvihetők, a csalafintábbja még odabiggyeszti, hogy kizárólag állatszeretőknek, mintha ez által nagyobb kereslet lenne a skaccok iránt, pedig. Ha az imént a disznókkal kapcsolatban dömpinget emlegettük, akkor a macskákból valóságos permanens túltermelési válság van, fényes bizonyítékaként a helyi macskapopuláció hormonális csúcsrajáratásából egyenesen következő féktelen szaporodási ösztönének. A rutinosabb macskások már ki sem írják a macsek felesleget, kár a papírért, inkább rezignáltan veszik tudomásul a háztáji gyarapodást, avagy csírájában elejét veszik mindenféle tranzakciónak, és sajátkezüleg gondoskodnak arról, hogy a ház körül nem burjánzon túl a nyávogó népség. Ne akarjuk tudni, hogy mily módszerekkel!

Valamiféle íratlan szabály szerint limitálva van a felkínált állatok mérete, mert a fentebb említett sertések magasságát meghaladó, háztájinkban éldegélő barátaink, úgymint tehén meg ló csak elvétve kerülnek kapukra hirdetés formájában, nekik, tán kisebb létszámuk okán is saját vásári időszak rendeltetett gazdacserére.

Visszatérve a hirdetésekhez, némelyek bizarr árukapcsolással próbálkoznak, nemrégiben olvastam olyat, ahol egy lapon reklámozzák ház, trágya és kecske eladósorba kerülését. Vannak filozófikus mélységű irások is. Nagyon megkapó ama közlemény, amelyen férfizoknit kínál a kapura alétott cetli. Csak remélni merjük, hogy nem kérgesre használt áruval akarja megajándékozni az eladó a vásárlóközönségét. Kerül olyik hirdető is, aki titokzatosságával csábítja a lehetséges vásárlókat, egy kartonpapíron megjelenve a szépen kalligrafált felirata szerint: Eladó falikút és sok más egyébb(sic!), - itt Retezárék. Kiragasztóját még nagy jóindulattal kezelve sem lehet szószátyársággal vádolni. Ám, akit olthatatlan kíváncsiság vezérel a "sok más egyébb", az bizton utánajár a dolgoknak Retezáréknál, akit nem, azt meg minek információkkal túlterhelni. Van ismerősöm, aki az iménti hirdető cetlijeire vadászott, valóságos kis gyűjteménye volt a Retezár-família ódivatú kézírással papírra vetett közleményeiből.

Talán ennyi elég is a hirdetések érdekes mikrokozmoszából, biztosan mindenkinek vannak hasonló élményei, sőt tán maga is a hirdetők népes társadalmát gyarapítja, hisz nyugodtan állíthatjuk ritka az olyan  ember, ki úgy éli le életét, hogy legalább egyszer ne adná a köz tudtára, hogy emberbaráti áron megválna fölös holmijától, ezáltal hagyva valamiféle jelet maga után a kereslet-kínálat oltárán, legyen az a jel, bár mégoly csöppnyi és mulandó.

Na, ezt most találtam elő még valamikor az előző évezred végén karcoltam, de asszem mán nem is került publikálásra, úgyhogy eképp most teszem közkincsé. Ímé:

Jus Málnaensis  

Kindergarten 

Még a múmia is magyar!(Kokó egyik meccse előtt, az utcán)

Mivel minden ellenkező hiresztelések ellenére, nem én. nyúltam le a az éppen aktuál milliókat a reskontóból, így továbbra is zsíros közalkalmazotti fizetésem lenne hivatott fedezni családi költségvetésünk tetemes hányadát. Ez mindeddig inkább kevesebb, mint több sikerrel járt, de most nem erről kívánnék.

Teszem dolgom óvodabeli munkahelyemen, s ha ez így megy tovább Serteperte Nagyfőnökké növöm ki magam hamarost ( Lásd még: Száll a kuka fészkére), ugyanis a leköszönt ősz folyományaként sziszifuszi küzdelmet vívtam a permanensen potyogó nyárfa-, hársfa-, mogyoró-, meg mindenféle levelekkel. Annak ellenére, hogy nem nagyon kultiválom a tűlevelűeket, nem bántam volna, ha inkább örökzöldeket telepítettek volna húsz éve. (Merthogy éppen az idén két évtizedes lett az ovi, akkor viszont jubélium, ergo ünnep, halidéj, Nemeskürty István ötletéből rendezte: Koltay Gábor, főszereplő Brusz Vilisz. Financiális okok mián azonban önerőből lett megünnepelve, a jeles két x.)

Valahogy mégis túl éltem, hogy mire a jelentős méretű udvar végére értem a lombseprűvel, kezdhettem volna elölről a levél terelgetést, ha éppen más irányú teendői nem szólítottak volna el, így aztán másnap reggel kezdődik újra, a nem éppen lélekemelő matatás az avarban. (Közben agyalok is a lombseprű innenső végén, így bukkantam rá egy szenzációs irodalomtörténeti felfedezésre, mely szerint Ady Héjanász az avaron, című örökbecsűje először Ananász az avaron címet hordozta, csak aztán a gyümölcs meg lett hámozva, s csak a héja maradt…)

Most azonban ne merüljünk bele az öntömjén uszályába, inkább kurkásszunk azon élményözönben, ami munkába állásom óta lepett meg. Nyitott szemmel kapirgáltam a levelek garmadáját, nem belefásulva munkámba, van tehát mit megosztanom jelen olvasóközönséggel.

Ott vannak mindjárt a gyerekek. S bár eleinte érdekesnek találtam, hogy milyen sok van belőlük egy óvodában, később belenyugodtam, hogy, ez már csak így működik. Nem is értem, hogy honnan szednek ennyi szép pulyát manapság, hisz egyik szebb, mint a másik. Vagy fordítva.

Nagyon sokukkal közelebbi ismeretségbe kerültem már, főleg az apróságok természetes érdeklődése és kíváncsisága folytán, de én sem zárkóztam el a kapcsolatteremtések elől, így aztán mára egészen sok gyerkőc köszön rám, harsány - csókolom Laci bácsival, ami ugye alapvető tévedés, merthogy becsületes nevem messze nem azonos ezzel, de a minősített többség már saját nevemmel díszített üdvözléssel illet naponta többször is, ami zsenge korukat tekintve nem akármilyen teljesítmény, és egyúttal a közeli ismeretség fogalmát is bőven kimeríti. Néha már szájizomlázat kapok a sok viszontüdvözléstől, de ez legyen az én bajom.

A kis csákókban rengeteg energia rejtőzik, ami szinte permanensen eget kér, és nem átallnak fúrton-fúrt mindenféle kérésekkel, kérdésekkel ostromlani. Lehetőségeimhez képest igyekszem is megfelelni az elvárásoknak és törlök orrot, török mogyorót, csemege gyanánt, kötök be kioldódott cipőfűzőt, vigasztalok anyája után síró, hüppögő új gyereket (több-kevesebb sikerrel, de legalább próbálva van), próbálok válaszolni a furmányos kérdésekre, megcsodálom a legújabb meccsbokszokat, elismerően csettintek a Barbi, Songoku és mindenféle egyéb gusztustalan termékek láttán, ámulok a soha nem hallott, csavaros szófordulatokon.

Kedvenceim a, még az ismerkedések elején elhangzott - "Tessék figyelni! Téged hogy hívnak? "és a "Tessék figyelni! Hogy hívják magát?" - benyögések. Utóbbi egy pogácsával teli szájból hangzott el, mint később kiderült, a cserfes száj tulajdonosát Dorottyának hívják. Egy fiúcska által derült fény arra az általam eddig nem ismert tényre is, hogy kistestvért a helyi hipermarketben is be lehet szerezni, ha épp arra van igény.

És akkor itt torpanjunk meg rögvest, és merüljünk el a kissé a szülői léleknek azon kusza bugyraiban, mik a névadási szokásokat rejtik. Hogy nem mélymagyarságomról híresültem el az tuti, saját fiókáim sem merő Taksony meg Csanád, de még csak nem is Tuburkán, meg nem is biztos, hogy van hozzá bármi közöm, de amit itten megtapasztalok néha, az már a becsületsértés fogalmának peremét sikálja. Ha ugyan ki nem meríti. Alig-alig lelhető fel a gyerekek megszólítása között Anna, Mária, Erzsébet, vagy János, Péter, Zsolt, meg István a csoportokban, inkább a külhoniak vannak favorizálva, semmint a fenti, jószerivel már póriasnak számító keresztnevek.

Kíváncsi lennék rá, hogy a mostani ovisok közül felserdülve, világra eszmélve hányan fogják majd felmenőiket melegebb éghajlatra kívánni, pusztán azon okból kifolyólag, hogy azok nem átallották egy elragadtatott pillanatukban örökösükre az Edda, Evelin, Renátó, Tiffani, Szintia, Márkó és hasonló neveket aggatni. Bár ők még szerencsésnek mondhatják magukat azzal a kislánnyal ellentétben, akivel szemben ősei a Whitney (vagy Vitni) merényletet követték el.

Jó, azt még nem tapasztaltam, hogy Eszmeralda, Paula, Paulina, Luzmária, netán Marimar névvel sértegetnék utódaikat, bár ezek is vannak olyanok, mint a fentiek, de tartok tőle, hogy az egész csak idő kérdése. Ha már minden áron sorozat, akkor inkább híjják azt a pulyát Fülöp Ikszaktáknak, vagy Kolompár Alaszkának, de a Serfőző Vészhelyzet, vagy a Szabó Tvinpiksz se rossz. A Szemán Kobra11 viszont erősen ellenjavallt.

Visszaporoszkálva az udvarra, mely a takarítási projekt alanya, külsérelmileg egy, a számtalan lakótelepi óvoda közül. Nem tudni mi motoszkálhatott annak idején tervezője eszében, (már ha egyáltalán költöttek valamicske pénzt a tervező megfizetésére, ha meg igen akkor viszont kidobott pénz volt), de hogy gyereke nem volt az illetőnek, az tutez. Épeszű ember ugyanis nem dobja oda a gyerekét, mindenféle rettenetes, csőből idomított, betonba gyógyított fémmászókák prédájául. Ezt már csak a sajátságos módon értelmezett riszájkling übereli, ami a színesre mázolt és különböző helyzetekben földbeásott, autó- és traktorgumik által valósul meg. Alighanem ilyen perverz alakok szokják kitalálni a Mese sajtot is, ami tudnivalón, dobogós helyen áll az emberiség ellen elkövetett, soha el nem évülő bűnök listáján. Csak néhány fából készült korhadó, valaha funkcionáló fakrokodil, meg autó harcol az enyészettel, azon túl már csak fém meg gumedli, meg beton. Jó hogy a huszonegyedik század már a sarkunkat tapodja, meg modern kor gyerekei, meg ilyesmi, de nem biztos, hogy ilyen szánalmas módon kellene átsegíteni őket a következő évezredbe.

Meg van értve, hogy nincsen sok mindenre pénz, de az sem lehet mentség arra, hogy még mindig a húsz évvel ezelőtti libikókák amortizálódnak az udvaron. Azon az udvaron, ahol bármily hihetetlen még két darab kör alakú medence, vagy inkább pancsoló is enyészik. Hajdanán állítólag még használták is lurkók, nagy fürdések estek meg benne a hevesebb napokon, meg lavoárokban elkövetett evezős regatták, de ma már legfeljebb csak a felette népes, ám kevésbé zajos feketerigó (Turdus merula), kerti rozsdafarkú és balkáni gerle populáció egyedei szoknak megmerítkezni, avagy szomjukat oltani az eldugult lefolyó jóvoltából felgyülemlő esővízben.

Nem vagyok az a kifejezett introvertált, magamba feledkező típus, és szívesen elegyedek szóba bárkivel és bármikor, ha éppen arra van kedvem, ám a múltkor esetnél nem volt. Nagyon nem volt, mivel éppen az aktuál szénanáthámmal vívtam kilátástalannak tűnő, sokadik csatámat.

Kazalnyi papírzsebkendővel felvértezve szálltam szembe a parlagfű pollennel, meg a sepregetésből fakadó, enmagam által felkavart udvari porral, melyek együttes erővel ostromolták nyálkahártyámat és könnyzacskóimat egyszerre, amikor szomszédos oskola, hasonló munkakörben alkalmazott, ám serénynek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, erősen alkoholbarát alkalmazottja pont ezt, a kissé megzakkant állapotomat vélte legalkalmasabbnak arra, hogy bizalmas információkat nyerjen, javadalmazásomat illetően. Erőst meglepődött és kissé nehézkesen ébredt tudatára annak a ténynek, hogy roppant udvariasan, és legalább annyira határozottan lett elhajtva a vérbe, anélkül, hogy a számára minden bizonnyal nélkülözhetetlen, valamint természetes kíváncsiságát legalább részben kielégítő információkat magáénak tudhatta volna.

Csekélyke disputával vetettem véget kollegális kapcsolatunk bimbózó kalászának szárba szökkenésének, idő előtt rövidre zárva a szaktársi mivolt felett érzett felhőtlen boldogság nyomán fakadó, egymásra találás örömét.

A jeles egyén életvitelével, és munkamoráljával szemben alighanem feljebbvalóinak is lehetett csekélyke fenntartásuk, tán a napi rendszerességgel, munkaidőben bevitt maligánt sokallták, és mivel az alkoholszint szinten tartása jelentős mértékben gátolta emberünket a hatékony munkavégzésben, úgy gondolták, hogy érdemei elismerése mellette megkapja az utolsó utáni lehetőséget a korrekcióra és az egészséges arányok helyreállítására, különben úgy ki lesz rúgva, hogy a lába se. Mindez ez cseppet sem gátolta abban, sőt tán ösztönözte is, hogy már a hajnali órákban ott kolbászoljon, a korai nyitású hullámlemezbódék egyikénél és hasonszőrű társaságban, hol köztudottan jobban telik az idő, gyógyító sörét komótosan letuszkolja a maradhatatlan feles után. Így aztán, mivel azt sanszot is elpasszolta, hogy a vesszőseprű nyele mellől húzzon el nyugdíjba, rövid úton lapátra tették. Azóta már kevésbé szószátyár utódja gurítgatja talicskáját az iskolaudvaron, sem a lomb-, sem a hóseprést nem vivén túlzásba.

Magam meg közben teszem a dolgom, barkácsolok benn, ha kell, szeget verek be, húzok ki, fúr-faragok, cipekedek, ahol tudok segítek, írok az oviújságba, vezetek jegyzőkönyvet, horribile dictu, néha még élvezem is. Örülök, hogy teljes jogú társnak vagyok tekintve a testületben, véleményem is ki van kérve néhanap, és álmaimban az a cél lebeg a szénanáthától immár megszabadult szemeim előtt, hogy az udvarosi hivatás, melyet oly sokan és oly sokszor lejárattak, taszítottak porba, munkám által végre az őt megillető magasságokba szárnyal. Majdan.